Noha sokáig ódzkodott az operaénekléstől, végül megadta magát a sorsának. Hivatásról, régi emlékekről, új álmokról, családról, otthonról, lemondásokról kérdezte Rost Andreát a Mandiner.

A teljes interjú ITT olvasható.

Arról szólva, hogy egy tenyérjós is megjövendölte: világhírű művész lesz, Rost Andrea úgy mesélt: „Anyukámnak volt egy barátnője, aki tenyérből jósolt. Tizenöt éves voltam, amikor jóformán megjósolta az életemet: pontosan elmondta, hogyan fog kinézni a gyermekeim apja, hogy két gyermekem lesz, és hogy a tengerentúlon is fellépek majd. Emlékszem, örültem az elhangzottaknak, anyukám pedig attól fogva mellszélességgel támogatta a jóslatok valóra válását. (…) A szüleim egyébként egyszerű munkásemberek voltak, de anyám kifejezetten szerette a komolyzenét, az operát. Nagy Simándy-rajongó volt, minden előadására elment.”

A felvetésre, miszerint a Simándy-élmények már akkor észrevétlenül beépülhettek a tudatalattijába, elárulta:
„Nyolcéves koromig a nagyszüleim neveltek. A szüleim nagyon-nagyon fiatalok voltak, amikor megérkeztem, szerintem még nem voltak igazán készen a szülőségre. Így utólag azt hiszem, jó döntés volt részükről, noha sokáig haragudtam érte, hogy csak úgy leraktak vidékre a nagyszülőkhöz. Mindig vártam anyuékat, vasárnaponként jöttek, úgynevezett vasárnapi szülők voltak. Együtt ebédeltünk, aztán délután elmentek; olyankor mindig szomorú voltam. Mégis valahol csodálatos élményt is adott: a nagyszüleim remek emberek voltak, el voltam kényeztetve, mindent megadtak. A mai napig töltekezem azokból az évekből.”

Rost Andrea szerint egy virtuóz játék lehet üres is: „Az üres virtuozitás nem művészet. Amikor gondolattal és érzelmekkel van megtöltve a játék, jön a katarzisélmény.”

Arról is beszélt, emlékszik-e, hol és mikor érezte először, hogy a helyén van, és valamit nagyon jól csinált: „Az ember folyton kételkedik magában. Minden előadás után végiggondoltam, mit hibáztam el, hogy lehetett volna jobban megoldani. Ha nincs az emberben egészséges önbizalomhiány – bármilyen furcsán hangzik is –, akkor elégedett lesz magával, és megreked. Amíg van kételkedés, addig van haladás.”

Egyszer úgy fogalmazott: „Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy gondolja, mindent feláldozott, sokat beleadott, és most már inkább élni szeretne.” A kérdésre, miről kellett lemondania, mi hiányzik utólag, elárulta:
„Ebben a hivatásban nem lehet kilengés. Tegnapelőtt hallottam Elīna Garančával egy interjút, arról beszélt, hogy őt otthon katonatisztnek hívják. Az egész családja alkalmazkodott ahhoz a katonás szigorhoz, amelyben él, mindenki glédában áll. Máshogy egyszerűen nem lehet csinálni. Hogy miről kellett lemondanom? Például nem tudtam eleget lenni a gyermekeimmel, ami nagyon megviselt. Rettenetesen hiányzott az otthon. A fészek, ahová mindig visszatérhet az ember. Épp egy hete mertem kimondani magamnak, milyen sok mindent nem tudok a gyermekeimről. Nem tudom, milyen volt, amikor először mentek iskolába, amikor jó és rossz élményeket meséltek, alig tudtam valamit a barátaikról. A másik, hogy talán néha jó lett volna kicsit „zülleni az éjszakában”, picit többet inni, többet táncolni. De nem lehetett, mert másnap énekelni vagy próbálni kellett, vagy a gyerekekkel lenni. Egyszerűen nem volt rá idő. (…) Azt mondják, „anya, mi így szerettünk téged, és a mai napig így szeretünk”. Adtam nekik, amit adhattam. Tudják, mennyi mindent kaptak mindezek ellenére is – bejárták a világot tíz-tizennégy évesen, és kiválóan beszélnek nyelveket” – mesélte Andrea.

A teljes interjú ITT olvasható.