Nemzeti liberális vagyok, mint Deák Ferenc, a „haza bölcse”, mindig keresem a kapcsolódási pontokat az ellentétes nézetek között – mondja Rudolf Péter a Mandinernek adott interjújában. A kettészakadt színházi szakmáról, metooügyekről, családról és az elbizonytalanított fiatal generációról kérdezték.
A kérdésre, mit gondol azokról a hangokról, amelyek a régi időkhöz hasonlítják a jelenünket: „Ezt a fajta összehasonlítást feleslegesen élesnek és túlzónak tartom. De minden olyan tendencia zavar, amely korlátozza a szabad gondolkozást. Minden kirekesztés felháborít. Lehet nemzetinek és nyitottnak lenni. A közoktatás az egyik legfontosabb terep; a jövőnk. Fontosak a gyökereink, de ha a múltunkkal nem nézünk szembe, hanem heroizáljuk, az már káros lehet, és kontraproduktív. Úgy tűnik, ezt a problémát hurcoljuk magunkkal évtizedek óta. Mivel kicsi a piac, a minőségi kultúrát nem tudja eltartani az állam nélkül. A Vígszínház biztosan nem tudna csak a piacból megélni, vagy ha igen, akkor nem tudná betölteni azt a hivatását, amelyet 125 éve betölt, hogy a kortárs daraboktól a klasszikusokig mindent játszik. A kérdés, hogy a pénzosztás pillanatában milyen szempontok vezetik a döntéshozót. Nyilván mindig lesznek az adott hatalomhoz közelebb álló emberek. Ha e folyamat során valaki ezért kap pénzt egy alkotásra, az egészségtelen; ha képességesek kiszorulnak, mert mást gondolnak a világról, az meg egyenesen felháborító. Mindig azt mondom, hogy a szakma úgy tudja megvédeni a becsületét, ha összezár. Sejtekig hatol a politika – ez baj. Ezt csak egy összezáró szakma tudná kivédeni. Ez becsületbeli ügy kellene legyen. (…) Ha az a kérdés, akkora sebek ejtődtek-e, hogy már nincs visszaút, akkor talán mégis inkább hívő vagyok, és reménykedem valami csodában. De a csodáért tenni kell, ki kell érdemelni.”
Viharos időszakban került a Vígszínház élére: Eszenyibotrány, koronavírus-járvány, SZFE-ügy. Arról is beszélt, hogyan élte ezt meg: „Szerencsére nem volt időm belegondolni. Leszegett fejjel mentem előre. Megbízott bennem a társulat, és megbíztak a döntéshozók. Most, hogy végre működünk, volt időm körbenézni, felemelni a fejem, már örömöm is van benne. Ha már nem a következő nap túlélése a tét, ha messzebbre tekinthetünk, akkor kinyílhat a lélekben egy kapu, és energia szabadul fel.”
Rudolf Péter arról is nyilatkozott, mit gondol a több mint fél éven át húzódó eseménysorozatról az SZFE-n: „Megújulásra várt-e az intézmény? Igen! Belterjesség jellemezte? Igen! Komoly munka folyt-e? Egyértelműen igen! Ebben nincs ellentmondás. Ha egy ilyen nagy múltú intézmény munkarendjét, működésének metódusait újra akarjuk gondolni, modernizálni szeretnénk, abba rengeteg munkát kell fektetni, és főleg együtt gondolkodni az évek óta ott dolgozó, megszállott pedagógusokkal. Körbe kell nézni a világ színi egyetemein, begyűjteni információkat és hozzáilleszteni a mi középeurópai életünkhöz. Ez szakmai kérdés, semmi köze nem lehet a politikához. Az egész ügy politikai térbe lett terelve, és ez engem felháborít. (…) Szinte minden ponton az én generációm áll, emberek, akikkel sok minden összeköt. Remeg a gyomrom, ha az egészre gondolok. (…) A nagyobb felelősség mindig a hatalmon levőké. Gesztusokat tenni ebből a pozícióból lehet. A régi csapatnak, úgy láttam, nem sok esélye volt alakítani az események folyását. Így valódi párbeszéd nem jöhetett létre.”
A színészeket bohémnak, kicsapongónak tartják. Arról, hogyan tudtak feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel ennyire fegyelmezettek maradni, elmondta: „Nyilván három gyerek mellett a bohémság fogalma új megvilágításba kerül. Bohém dolog például elindulni egy sátorral Európába egy Multiplával. Aki látta a csomagtartóját, érti, miről beszélek. Aki szállt már be egy autóba két kutyával, egy tengerimalaccal és három túlmozgásos kiskamasszal, az is. Nyilván a klasszikus premierbulizós, világmegváltós kocsmai lét kiszivárog az ember életéből. Mindig az a kérdés, megéri-e. Hazugság lenne azt állítani, hogy az ember előtt nem pereg le egy másik film is, egy másik élet, de azt érzem, engem ez tartott össze. Minden nehézség ellenére ez az én utam. A kisülési pontok pedig a színpad és a film környékén leledzenek. Önmagában az a kérdés, miszerint a saját életedet éled-e, mindig izgatott. Szeretném egyszer egy filmben ezt kibeszélni magamból.”