Vajon mit tart egy igazi szakmabeli ma a színészetről színészként, rendezőként, a Vígszínház új igazgatójaként, és mit gondol erről apaként? Rudolf Pétert Szám Kati kérdezte a Képmás magazinban. Lapszemle.
Rudolf Péter a Képmás kérdezte.
A kérdésre, egy ekkora társulat igazgatójaként milyen képességnek lehet hasznát venni, Rudolf Péter elmondta: “Talán a következetesség és az empátia a legfontosabb. Manapság különösen. Sokféle szakma képviselteti magát egy ekkora színházban. Művészek, hivatali csoportok, a műszaki dolgozók, sokféle identitású ember együttműködését kell megteremteni. Ki kell tudnod választani a munkatársaidat – kívülről érkezve ez nem egy egyszerű feladat. Ez az időszak még mindig az ismerkedés időszaka. Kell tudni „delegálni” a munkát. És kell tudni számonkérni. Alapvetésem, hogy a dolgoknak legyen következménye. Egyszerűen hangzik – nem az. Tanulok minden pillanatban. Nem csak a közvetlen munkatársaimtól, mindenkitől, aki szembejön a folyosón. Ezért érint fájdalmasan minden, ami elvon a színháztól, ellopja az energiámat. Az elmúlt hónapok folyamatos harcban teltek: Coviddal, múltból örökölt érzékeny és fájdalmas helyzetekkel, közéletünk viharaival. Ennél vadabb kiképzésben kevesen részesültek, de van haszna, érzem. Változom is nyilván – ez elkerülhetetlen. De az „arcomat” nem szeretném elveszteni. Önmagam kell, hogy maradjak. A kommunikációmban igyekszem partnernek tekinteni mindenkit. Néhányan akár a gyengeség jelének, határozatlanságnak is hihetik ezt az attitűdöt. Tévednek. Egyszerűen tiszta helyzeteket kívánok teremteni a nehéz döntéseim előtt, mindent körbejárni, és aztán lépni. Ez idő- és energiaigényes, de számomra kifizetődő. A belső békém érdekében teszem.”
A koronavírus okán kialakult bizonytalan helyzetről szólva elmondta: “Hálásak is vagyunk a nézőinknek. Hozadéka is van ezeknek a nehéz időknek. Ünnep minden egyes előadás. Mindent megteszünk, megtettünk a nézőink és a munkatársaink biztonsága érdekében. A Vígszínház hozta meg a legszigorúbb intézkedéseket. Maszkban csináltuk végig a próbafolyamatot. Régen az jellemezte a szakmánkat, hogy a színész az előadás érdekében akár betegen, négykézláb is bemászott az épületbe és lejátszotta az előadást, mert ez szolgálta a színház érdekeit. Most azzal tesz jót, hogy a legkisebb gyanús jelre azonnal otthon marad, és orvoshoz fordul. Percről percre változik a helyzet. De reagálunk mindenre. Elszántak vagyunk. Ez a dolgunk. Nem panaszkodunk, így működik most a világ. De ezeknek a traumáknak, azt hiszem, tud haszna is lenni, mert átalakítja a gondolkodásmódunkat. A színház a maga jelen idejével mindig is valami pluszt fog jelenteni, ugyanakkor a streamelés és az ahhoz hasonló közvetítések óriási lehetőségeket tartogatnak” – vélekedett Rudolf Péter.
A színészi létről és feladatokról szólva úgy fogalmazott: “Színészként ismerni kell bizonyos mechanizmusokat magamban, a félelmeimet, az agresszivitásomat, érzéseimet, élményeimet pakolgatom ki-be. Ez szerkesztés, önismeret, pszichológia. Roppant tudományosan hangzik. Néha pedig egyszerűen felveszel egy kabátot, és megvan a szerep. Ez a csoda kategória, nehogy megfejtsük! A színész dolga az, hogy felépítse a figurában a saját igazságát, a rendező dolga összerakni a nagy egészet, vagyis ütköztetni az igazságokat. Rendezni és játszani mindig egyfajta öngyógyító mechanizmus is.”
Rudolf Péter három gyermek apukája, fia filmrendezőnek tanul, két leánya a színészmesterséget válaszotta: „Én el nem tudtam volna képzelni, hogy édesapámnak és édesanyámnak elmondjam, mivel készülök, ugyanakkor a mi gyerekkorunknak része volt a szavalóverseny, már az óvodában találkoztunk a közönséggel. Végül meghallgattuk őket. Nehéz vizsga volt. Emlékszem, egymásra sem mertünk nézni Eszterrel. Rettegtünk, hogy azt kell majd mondani, ez nem neked való, drágám… De szerencsére, nem így történt. Becsülöm őket, hogy ilyen bátrak voltak.”