Rudolf Pétert, a Vígszínház igazgatóját kérdezte a Nők Lapja.
A Vígszínház legutóbbi premierje, Az öreg hölgy látogatása kapcsán arról faggaták, miért egy moralitásdrámához nyúlt rendezőként, amikor úgyis mindenki maga alatt van: „De hiszen ez az előadás tele van játékossággal! Dürrenmatt kifejezett kérése, hogy a sötét jelenetek közepette ne feledkezzünk el arról, hogy a világ groteszk. Mi az, ha nem humor, amikor ötven ember hirtelen átalakul erdővé, mohává, kakukká? És ha egy ilyen átalakulást a kétségbeesés, a kiszolgáltatottság szül, akkor egyszerre támad nevethetnékem és sírhatnékom. Azért is választottam ezt a darabot, mert szinte az egész társulat színpadon lehetett. Összekapaszkodtunk, ez másként nem is tud működni.”
Az előadásban a sárga cipő jelképezi, ha valaki eladta a lelkét Claire Zachanassian felkínált pénzéért. Lassan az egész város vadonatúj sárga cipőben jár. A kérdésre, mit gondol, ő közéjük tartozott volna, azt felelte: „Én abban az illúzióban ringatom magam, hogy azon kevesek közé tartozom, akik nem vették volna meg a sárga cipőt. Így neveltek. (…) Azért szobrot ne emeljünk nekem. De az igazán fontos döntéseimben mindig a hazulról hozott értékekre támaszkodtam.”
A felvetésre, miszerint az Üvegtigrisből is úgy tűnik, világéletében a csapatot kereste, elmondta: „Hát egy társulatnak ez a lényege! Ezt kell megteremteni! Mert hol a boldogság? Az Üvegtigris is arról szól, hogy Lali meg a barátai az isten háta mögött élnek, egzisztenciálisan képtelenek egyről a kettőre vergődni, de bármilyen balfácán módon is, együtt vannak, tartoznak valahova, és a maguk módján kiállnak egymásért. A világ látszólag győztes fele megfizet a győzelemért.”
A kérdésre, milyen igazgató szeretne lenni, azt nyilatkozta: „Olyan, aki ha belép a büfébe, nem hallgatnak el a beszélgetések. Szerencsére a kínos csönd még nem állt be. Az a célom, hogy itt béke legyen. Eszenyi Enikővel sok minden köt össze, egyetemi évek és persze maga a vígszínházi múltunk. Egymás életének részei voltunk, ennek jegyében kommunikálunk egymással. De most nem a múlttal kell foglalkoznom, hanem a jövővel. Erre szerződtem. Egy barátom mondta a kinevezésem másnapján, hogy “egy fontos mondatom van tanácsként: te nem számítasz!”. Zavarba hozott, de mára leülepedett bennem az üzenet bölcsessége. Ez alázatos szolgálat kell hogy legyen. Most különösen. Az a sokk, amit átél a világ, és benne a mi szakmánk, talán összehozza ezt a szétforgácsolódni látszó közeget.”