„Nem könnyíti meg az életünket, hogy a Vígszínház átfogó felújítása 1993-94-ben volt, azóta közel 30 év telt el, ezért újra ráférne egy nagy rekonstrukció. Természetesen tudom, hogy most hiába kopogtatnék az illetékes ajtókon. De vannak olyan berendezések, amelyeknek a felújítását nem lehet halogatni, mert komoly biztonsági kérdéseket vetnek fel” – foglalta össze rövden Rudolf Péter, milyen állapotban van jelenleg Budapest talán legfontosabb színházi épülete.

A teátrum Kossuth-díjas igazgatójával többek között az elmúlt 2,5 év viszontagságairól, a színházak jelenlegi kihívásairól, illetve arról is beszélgetett a Pénzcentrum, hogyan reagálnak a társulatok a szomszédunkban zajló háborúra.

„Pörgünk, amíg tudunk. Három játszóhelyünkön – a Vígszínházban, a Víg Házi Színpadán és a Pesti Színházban – összesen 10 bemutatónk lesz. (…) Nagy a teher a társulat minden egyes tagján, de az utóbbi pár év folyamatos küzdelme a színháznak még jót is tehet. Éles helyzetekben többet tudunk meg egymásról, és élesebbek vagyunk a színpadon is – a néző pedig velünk együtt harcolja végig a mindennapokat. Együtt veszünk egy nagy levegőt esténként” – fejtette ki Rudolf Péter.

A kérdésre, hogyan tudnak tervezni, megélni, Rudolf Péter elmondta: „Folyamatos újratervezésben élünk. Kiszámíthatatlan környezetben kell kiszámíthatónak lennünk. Amit a nézőinknek ígérünk – betartjuk. Spórolunk, ahol csak tudunk. Januárban három hétre be kell zárnunk a Pesti Színházat, de igyekszünk úgy tervezni, hogy a legkevésbé sérüljenek a szakmai szempontok, a friss bemutatókat „be kell játszani”! Hétfőnként valószínűleg csak próbálunk, az előadások világítás energia igénye nyilván a legdurvább. Vissza kell fogni magunkat minden ponton. Világítási próbákra szánt idő, mikroport használat, nem is sorolom” – nyilatkozta a direktor.

Azt is hozzátette, szellemi energiáik nincsenek fogyóban, de kényszerpályán mozognak:

„Több, mint biztató, hogy az októberi nézettségünk 95%-os volt. Minden küzdelmünk értelmét ez adja! Hiszek a Churchill-nek tulajdonított mondatban, – melyet most gyakran idéznek kollégáim is – amikor a legenda szerint a második világháború alatt, a brit parlament – a hadi költségek miatt – átmenetileg meg akarta szüntetni a művészet támogatását, ő visszakérdezett: „De akkor miért harcolunk?” A színház egy menekülési útvonal. Egy mentális mankó. A Vígszínház szellemisége, múltja a magyar kultúra egyik alapköve. Mi mindig játszottunk: a második világháború alatt egy moziban, a felújítás alatt pedig egy sátorban a Nyugatinál. A szervezés, a marketing és a többi részleg is gyors reagálású hadtestként működik. Mindenki tudja, hogy baj van, de nem tárhatjuk szét a karunkat, a nézők miatt menni kell előre” – fejtette ki az igazgató.

Arról is faggatták, hogy személyesen hogy élte meg a kinevezése óta eltelt 2,5 évet: „Az adrenalinszintem 2020 tavasza óta a padláson van. A kinevezésem után azonnal a mélyvízbe kerültem. Még mielőtt betehettem volna a lábam a színházba. 2020 tavaszán teljes „szétesés” volt, márciusban bezárt az ország. A júniusi hivatalos belépésem után 1 héttel évadot kellett hirdetnem. Ami csak úgy ment, hogy márciustól minden megállapodást gentleman agreement alapon kellett kötnöm mindenkivel. Bóklászva különböző parkokban, becsületesen betartva a másfél méter távolságot a beszélgető partnerrel. Sánta Gyuri barátommal, Valló Péterrel, Mádi Zoltánnal „kék túráztunk”. Abszurd volt. Azóta az abszurditás a napjaink része, de úgy tűnik engem és a körülöttem levőket is ez inkább motorizál!”