Ma is jó ötletnek tartja-e, hogy pályázott a Vígszínházra? Rudolf Pétert az Index kérdezte. Az interjúban erre a felvetésre is reagált.
A vírusról szólva Rudolf Péter úgy fogalmazott: „Amikor, bár maszkban, de még jöhettek a nézők, ünneppé változott minden alkalom, amikor játszhattunk. Megható volt, hogy a közönség ilyen körülmények között is eljött hozzánk.”
Több kérdést is felvet a streaming. Vajon később eljönnek-e a nézők a színházba, ha mindent láttak már az interneten. A direktor úgy vélekedett: „Jelenleg senki sem tudja megmondani, hogy ennek milyen hatása lesz. Az biztos, hogy a streamelt előadásokkal olyan családokhoz is eljuthatunk, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy egy gyerekdarab kedvéért négyesben eljöjjenek a Vígszínházba. Emellett a külföldön élők is elérik ezeket a közvetítéseket. Tehát olyan emberek is nézhetnek most előadásokat, akik nem vagy csak ritkán juthatnak hozzá az élményhez. (…) Teszem a dolgom, igyekszem jelen lenni, picit sem fásultan, de az a plusz, amiről beszélgetünk, hogy milyen kultikus dolog, hogy színpadon lehetünk, itt kell hogy maradjon az ember fejében. Újra abba a pszichés állapotba kerülünk, mint amikor elkezdtük ezt a pályát” – fejtette ki Rudolf Péter, aki szerint az összes problémát, ami körülvesz minket, át kell valahogy fordítani energiává.
Megnyerte a Vígszínház igazgatói pályázatát, de ott volt Eszenyi Enikő botránya, majd jött egy járvány karanténnal, közben dübörög az SZFE-harc, és a Covid megint bezáratja a színházakat. Ennek kapcsán úgy fogalmazott: „Sok minden előre látható volt abban a furcsa, éles helyzetben, amikor én lettem ennek a színháznak az igazgatója. Nem volt egyszerű. El kellett döntenem, mi jó a színháznak. Az nem volt kérdés, mi a jó nekem. Nagyon jó barátom, Sándor Pali segített. Azt mondta: a legfontosabb, amit tudnod kell, Péter, hogy te nem számítasz. Ott álltam a magam lázas állapotában, mondogattam, hogy valamilyen szinten azért csak-csak, hiszen mégis az én életem is. Kellett egy kis idő, mire feldolgoztam. Ez egy fontos, tiszta és egyszerű mondat volt. Egybecsengett az igazgatói pályázatom lényegével is. Ez egy szolgálat kell hogy legyen. Az első pillanattól így gondolok rá. (…) A sokféle tapasztalat szülheti meg azt a békét, amiből talán érdemes ezt meglépni. Annyi mindent kaptam ettől az országtól, annyi lehetőséget… Nem is az a fontos, hogy mennyire jól vagy rosszul éltem ezekkel, hiszen ha valaki ennyi mindent csinál, annak ára is van természetesen. Azt kellett végiggondolnom, amikor Enikő kiszállt, ha én nem vállalom, akkor mi lesz. (…) A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy egy pillanatig sem érzem magam a körülmények áldozatának. A legnagyobb megtiszteltetés, hogy itt lehetek, ezt csinálhatom.”
A színházi szakma átpolitizáltságáról is faggatták: „Ettől rosszul vagyok. Összeszorul a gyomrom az egésztől. (…) Én beszélgetek. Rajtam nem múlik. Nem írok felül politikai okokból egy barátságot. Ha valakivel sok-sok mindent végigcsináltam, az úgy lehetséges, hogy sokra tartom, jól működtünk a színpadon, a pályán vagy bárhol, ahol együtt voltunk. Mindig bele tudtunk nézi egymás szemébe. (…) Én hiszek a vitában. Látom, hogy lassan szinte nevetségessé válok. Néha egy-egy gesztus billenthet normális mederbe ügyeket. (…) Az összetartozás érzését szeretném megélni, legyen szó országról, családról, a szakmáról vagy a barátaimról.”
Az SZFE ügyéről szólva úgy nyilatkozott: „(…) Két gyerekem végzett ott, én is három rövid kurzust tartottam. Meghatározó élmény fiatalok közt lenni. Ezt az energiát tisztelnünk kell. A múltról nem is beszélve. Én is ott nőttem fel, ott tanultam Nádasdy Kálmántól vagy Montágh Imrétől, Hegedűs Géza bácsitól, hogy most ne a színészszakmai részeit emlegessem. Szóval igen, kell a jövőn dolgozni, van mit megújítani, átgondolni, átstrukturálni, – ha több pénz jut rá, még inkább – de tisztelettel és empátiával” – vélekedett Rudolf Péter.