Rudolf Pétert évek óta foglalkoztatja a Szeget szeggel, amelyet most meg is rendezett a Vígszínházban. A Kultúra.hu kérdezte a produkció kapcsán.
Egy porond, ami akár cirkusz vagy showműsor helyszíne is lehetne, a jelmezek olykor Bosch világát idézik, a kérdések pedig, amelyekkel az előadás szembesít olyanok, amikkel régóta képtelen megküzdeni az emberiség. Shakespeare utolsó, cseppet sem felhőtlen vígjátékának középpontjában egy nagy politikai játszma áll, de tele van őrült vágyakkal, balfácánokkal és sok-sok keserédes szerelemmel.
A Szeget szeggelt Rudolf Péter rendezésében láthatják a nézők a Vígszínházban, a főbb szerepekben Kőszegi Ákos, Stohl András, Seress Zoltán, Balázsovits Edit, Wunderlich József és Márkus Luca lép színpadra.
A teljes interjú itt érhető el.
“Amikor a darabot a drámatörténészek boncolgatják, akkor kvázi hibájául róják fel azt, ami engem a legjobban izgat, vagyis hogy meghatározhatatlan a műfaja. Hol klasszikus reneszánsz vígjáték bohócfigurákkal, hol sötét tragédia. Végül is ez nem idegen napjaink történéseitől! Ez a kettősség. A hatalommal való visszaélésről, kifejezetten az abúzus különböző módozatairól beszélek, politikai játszmákkal és drámai következményeikkel kiegészítve. Régóta érdekel ez a mű, még a főiskolán játszottunk belőle jeleneteket. Amikor elővettem, szembetalálkoztam azzal a kérdéssel, hogy van-e valami mód, létezik-e kovász, amelynek révén egységessé tehetem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ha egy színdarab kapcsán bizonyos magyar szólások, mondások vagy fordulatok jutnak eszembe, és kiadnak egy díszletötletet, azt üzenetnek tekintem” – mesélte a lapnak a rendező-direktor.
“Arra jutottam, hogy felteszem a közönséget a színpadra, így a nézőtér kvázi a játéktér része lesz. Azért dühös vígjáték a műfaji leírás, mert van bennem düh amiatt, hogy ilyen a világ. Mi, emberek semmiből sem tanulunk, hiszen a politikai játszmák résztvevői az ókortól kezdve ugyanúgy viselkednek, csak már nem fáraónak és rabszolgáknak hívják őket, és manapság a kiszolgáltatottság ügyesebben van elrejtve. De a hatalmon lévő magányossága is érdekel: hogy miért lesz olyanná, amilyenné, és ehhez mennyire járul hozzá az őt kiszolgálók túlzott alázatossága annak végeláthatatlan színskálájával. Minden szereplővel együtt akarok menni. Sok érdekfeszítő kérdés van a Szeget szeggelben, amit ezzel a játékstílussal, hogy szinte végig jelen lesz az összes színész, csoportszínházi élménnyé emelünk” – fejtette ki a rendező.
Rudolf Péter szerint alkotókként folyamatosan dolguk reflektálni a minket körülvevő problémákra: “És abban reménykedünk, hogy egy-egy estének van plusz hozadéka: egy mondat vagy egy gondolat, amit elvisz magával a néző. Bajban lenne a művészet, ha az emberek egyszer csak, mint a Macskafogó végén, harmonikus, kiegyensúlyozott, jó macskákká válnának, mert akkor nem lenne miről mesélni.”
A kérdésre, volt-e már olyan gondolata, hogy abbahagyja ezt az amúgy igen nehéz hivatást, kifejtette:
“Igen. Mindig nagy tisztelettel szemlélem azokat a színészeket, akik azt mondják, hogy amint kipattant a szemük, tudták, hogy ez a dolguk, és ezzel a biztos tudattal „végigtolják” a pályát. Nyilván mindenkinek vannak hullámvölgyei, olyan gondolatom is támadt már, hogy csak egy időre le kéne állni, és újrarázni a kaleidoszkópot, de amikor szétmegy a függöny és beszippant az előadás, akkor visszafelé már úgy érzed, hogy volt értelme a napnak. Az odavezető út nehéz lehet, amíg az ember már sokadszor megy be a színpadra, és azt mondja, hogy ezt meg ezt most újból végig kell élnem. A rendezés, az igazgatás másfajta teremtés, de a lényeg jó esetben ugyanaz. Elmesélni egy történetet. Személyeset, mégis önmagán túlmutatót. (…) De a lényeg: sosem bántam meg, hogy színész lettem! Szóval sosem bántam meg, hogy ezt az utat választottam. És azt a bizonyos kaleidoszkópot rendesen megráztam 3 éve – és élvezem, ahogy kavarog és ülepszik egyszerre minden körülöttem.”