Hosszú egyeztetés után sikerült egy tárgyalása és egy színházi fellépése közé beszorítani ezt a beszélgetést. Miközben tárgyalópartnerei kitódultak az igazgatói irodából, végigpásztázhattam a falon lévő töméntelen fotót, amelyek kirajzolják a Vígszínház 125 éves történetét. Egy korty a bekészített pohár vízből, s Rudolf Péter vált: intézkedő direktorból készséges beszélgetőpartner lesz. Nánay István kérdezte a direktort a Színház folyóirat online kiadásában, a Szinhaz.net oldalán.

A felvetésre, miszerint nem épp ideális pillanatban kezdett munkához igazgatóként, Rudolf Péter úgy reagált: „Nem nagyon volt választásom, „beszippantott” ez az új szituáció. Voltak, akik bölcsen mondták, hogy Várkonyi Zoltán egy-egy igazgatói feladatot két óra alatt elintézett, és lehet, hogy öt év múlva már én is elmondhatom ezt magamról, de egyelőre ez nekem huszonkét óra. Ez persze várható volt. Látszódott, hogy teljesen abszurd környezetben kell működnünk – s itt elsősorban a pandémiára gondolok, de az egyéb, fájdalmas előzményekre is. (…) Az évadzárón hittel, csillogó szemmel, teljes felelősségvállalással, de humorba oltva mondtam: „úgy döntöttem, nem lesz negyedik hullám”. Hogy ez az én döntésem, nagy röhögést váltott ki a társulatból, de én komolyan vettem, hogy az átoltottságnak abban a fázisában ezt bízvást állíthatom. Most már tudom, hogy nem. (…) Nagy levegőt kell vegyek, éppen most veszem.”

Arról is beszélt, a kockáztatás és a biztonság között meg kell találni a helyes arányt: „Minden évben kell valami kockázat, anélkül nem érdemes színházzal foglalkozni. Ebben a szezonban például az, hogy egy fekete-fehér, romantikus, francia filmből ifj. Vidnyánszky Attila készít produkciót, és a Vígszínház professzionális gépezetébe behoz egy szokatlan színházcsinálási technikát, attitűdöt és egy főiskolás hangulatot – ebben van kockázat.”

Arról szólva, hogy az elmúlt évadokban nagyon nagy volt a fluktuáció, sokan elmentek, de közülük néhányan most visszajöttek, úgy fogalmazott:„Csak szakmai alapon döntök. A pályázatomban azt írtam, hogy az alázatos sztár fogalmát szeretném meghonosítani a színházban. Ezt tartom szem előtt a szerződtetési tárgyalásoknál is. Ha valaki húzónév lett, az látszódjék meg a gázsiján, a megbecsültségén, de különben csak olyanokkal szeretnék együtt dolgozni, akik, ha elkezdődik a munka, akár sztárok, akár nem, alázatosak a munkában, és kíváncsiak arra, ki van velük szemben. A rendezőktől elvárom, hogy ne csak a színészt tiszteljék, hanem minden közreműködőt a kellékesig bezáróan, a társulattól meg azt, hogy elég nyitottak legyenek minden érkezővel szemben mindaddig, amíg megtaláljuk a fix partnereket, akik idekötődnének hozzánk. Sokszor láttam komoly színházakban megbukni nagy rendezőket, mert ez a fajta alázat és nyitottság nem volt meg a társulatban. A gőg ellensége a munkának. De a túlzott alázatosság is. Csak a munkával szemben kell alázatosnak lenni. Olyan embert szólítok meg és hívok, aki hiányzik a színházból. És létezik korosztályprobléma is, hiszen bizonyos korú színészek hiányoznak a társulatból.”

Annak kapcsán, hogy Eszenyi Enikő a színház alapítványán keresztül még mindig kötődik az intézményhez, úgy nyilatkozott: „Az igazgatóváltás speciális helyzetet teremtett. Az alapítvány háromtagú kuratóriumának tagja maradt Enikő és a volt gazdasági igazgató. Ez nem egészséges állapot. Azt gondolom, hogy ha valaki azért kerül egy alapítványba, mert funkcionálisan kötődik az intézményhez, akkor egyszerűen morális kérdés, hogy ha már nem tölti be ezt a funkciót – kilép. Értem, hogy nehéz elvágni a szálakat, ha az embernek az élete volt a színház, de ez az épület most egy új helyzetben és új vezetéssel működik. Nyilván mi látjuk az aktuális feladatokat, és mi vívjuk a napi harcot ebben a pandémiás világban. Felgyorsítaná a döntési folyamatokat, ha ez a tény tükröződne az alapítvány kuratóriumának összetételében.”

Azt is elárulta, a valaha volt összes igazgató képe kint van a titkárság falán: „Döbbenetes, hogy egy 1972-es Várkonyi-beszédet szinte változtatás nélkül felolvashatnék az évadnyitón, mert ugyanazok a problémák kerültek elő akkor is, mint most. (…) A Vígben sajátos kihívás játszani. Technikailag képzett színészeink kell legyenek, akik hitelesen, de a karzaton is hallhatóan tudnak megszólalni. Jó lenne feléleszteni a múltban még evidenciaként működő kapcsolatot a kortárs szerzőkkel. Magyarokra is gondolok. Sőt! Az elmúlt másfél év bénító volt, de úgy érzem, amit ebből a helyzetből szakmailag kihozhattunk, azt ki is hoztuk. Bízom benne, hogy felszabadulunk végre a nyomás alól. (…) Legyünk professzionálisak, dolgozzunk megszállottan, de legyen egy kiszámítható ritmikája az életünknek, ami mellett és közben haza lehet menni a családhoz, fel lehet nevelni békében a gyerekeket és meg lehet látogatni a nagymamát. Tisztában vagyok vele, hogy – főleg ilyen zaklatott időkben – épp a tervezhetőség a legnagyobb kihívás, de talán épp ezért kell elszántan törekedni rá.”