TrojkaKern AndrásScherer PéterSZFEgobbi HildaÖrkény SzínházGrisnik PetraAlmási Éva
  • facebook
  • instagram
  • 2020. június 7., vasárnap

    “Egy polgári népszínház” – Rudolf Péter pályázata a Vígszínházért

    2020. március 4., szerda 16:30

    Hárman adták be pályázatukat a Vígszínház vezetői posztjára.

    A jelenlegi direktor, Eszenyi Enikő, Csányi János rendező és Rudolf Péter színész-rendező, a társulat korábbi tagja. Az alábbiakban, Rudolf Péter kérésére nyilvánossá tesszük a pályázatát. Döntés március végén várható.

    Részlet a pályázatból – Személyes motiváció:


    “60 éves vagyok. 40 éve dolgozom ebben a szakmában. Ennek a pályázatnak a hitelességét ez a negyven év adja – vagy nem adja.

    Ebben a negyven évben számtalan riportban, cikkben beszéltem arról, hogy mit gondolok a színházról, a szakmámról. Ebből adódóan ebben a pályázatban bizonyos elemek lehetnek ismerősek, vagy akár unalmasak is annak, aki már találkozott ezekkel a fordulatokkal az előző évtizedekben – de mit tegyek, ez az életem, ezt szűrtem le, ha már kikristályosodott számomra egy hasonlat, nem fogom most újrastilizálni.

    Nyilván egy ilyen pályázatban ennek a negyven évnek a tapasztalatait kell összefoglalnom és a Vígszínház jövőjéhez társítanom. Sosem voltam elitista. Gyűlölöm a sznobizmust. Mondhatnám népszínházi alkatú polgár ember vagyok. Tekintettel arra, hogy a Vígszínházat egy polgári múltú népszínháznak látom, ezt a tényt tekinthetjük egy fontos kapcsolódási pontnak is. Hiszek abban, hogy önmagában nem minősít egy műfaj. Ha többrétegű az előadás, széles nézői „merítéssel” tud működni. Ki-ki meglelheti benne a maga örömét. Ezt tekintem népszínházi működésnek.


    Egy operettet is létre lehet hozni úgy, hogy közben fontos dolgokról beszélünk, és nem csupán andalítunk. Egy bohóctréfában is lehet az élet nagy kérdéseiről beszélni. A 80-as évek közepén láttam egy cseh előadást Bécsben, Bolek Polívka brno-i társulatát. Címében a stílusa is megfogalmazódott: Commedia dell’arte. Polívka, a kivételes mozgáskultúrájú színész-rendező szolgát játszott a saját darabjában. Ura és parancsolója ütötte-vágta, csépelte, míg ő egy ponton eldőlt, mint egy liszteszsák. Megpróbált felállni, ő, a megalázott cseh kisember, de a lábai nem engedték, mert az egyik oroszul beszélt, a másik angolul.

    Összegabalyodott, szenvedett, esetlenkedett, küzdött – a nézők sírtak a röhögéstől. Meg úgy különben is. A közép-európai kis népek kiszolgáltatottságáról, két hatalom közé szorult helyzetéről ez a bohóctréfa számomra pontosabban és sokkolóbban beszélt, mint sok írás, melyet erről az életérzésről olvastam.

    Rudolf Péter / Fotó: Sárosi Zoltán

    Vagy vegyük a színházi világban szent áhítattal kezelt Hamletet! A Hamlet telistele van a korszak összes – nevezzük így – kommersz elemével: szellem bóklászik a falakon, mérgezett tőr, gyilkosság, őrülési jelenet, és egy kis Hacsek és Sajós bohóctréfa a két sírásó előadásában. Miközben az egész költészet és filozófia és fájdalom.

    De ha megvizsgálnánk, mi mikor történik, a szerző hogyan adagolja a humort, mikor kelt feszültséget, gyanakszom, hamar kiderülne, hogy a „Hogyan írjunk forgatókönyvet?” hollywoodi tankönyv alaptételeire bukkannánk. Csak Shakespeare nem pszichológiai és szociológiai vizsgálatok eredményeként jutott ide – egyszerűen zseni volt és szakember egyszerre. Ebből következik, hogy a Globe is népszínház volt. Nem lehetett más… Shakespeare közönségének jelentős része sörös korsóval a kezében nézte az előadást. Mellesleg a West End színházaiban meglepetésemre ma is sört és fagylaltot vásárol az egyáltalán nem ünneplőbe öltözött publikum a szünetben. Ez nekem azt sugallja, nem ünnep számukra a színház, hanem a mindennapok természetes része.

    Megszállott moralizáló vagyok. Szerencsémre – mert bár lehet, hogy ez civilben fárasztó – szakmai szempontból kötelező. Úgy gondolom, ez a színház, és általában a művészet dolga. Én hiszek abban, hogy amikor születik egy remekmű, valaki ír egy verset, novellát, regényt; forgat egy felkavaró filmet, megrendez egy zseniális színdarabot, eljátszik egy nagy szerepet, akkor annak hatására egy kicsit talán javul a morális statisztika. Jobbá leszünk. Lehet, hogy a példa profán, de talán találó: Ha egy autós százhatvannal száguld az autópályán, egy baleset mellett elautózva, a sokktól ideig-óráig másként vezet. Korrektebben, figyelmesebben, kevésbé agresszíven. Egy jó előadás is tud ilyen „sokk“ lenni. Vagyis egy katartikus végkifejlet jobb emberré teszi a befogadót. Egy pontos kérdésfelvetés tovább foglalkoztatja, dolgozik benne, akár megoldásokat szülhet a saját életére vetítve. Ráadásul közösségi élményként átélve méginkább beég az agyba és a lélekbe. 

    Igaz, hogy a színházban gyakran nem tudjuk, milyen évszak van odakint, mert sötétben érkezünk és távozunk onnan, de minden megszállottság ellenére végül is ez egy gyönyörű játék. Nem veszíthetjük el a kapcsolunkat a világgal. Kell hogy legyen egy szakmán, színházon kívüli életünk is, mert ha az nincs, akkor kiesünk a valóságból, akkor nem tudjuk, hogy kihez és miről beszélünk. A művészi alkotás a terep, ahol árnyaltan – és ez a lényeg – nem a napjainkra jellemző sokszor bántó, leeegyszerűsítő szlogenekkel tudunk válaszokat adni a minket leginkább foglalkoztató kérdésekre. A színház jelenidejű és közösségi élményt teremt – mi lenne ennél alkalmasabb hely szembenézni önmagunkkal?

    Talán nem naivitás hinni, hogy egy ilyen súlyú intézmény, mint a Vígszínház, alakíthat, változtathat frusztrációkkal terhelt közgondolkodásunkon… Engem nem érdekel senki politikai beállítódása. Ügyekhez van viszonyom, ezek mentén szólalok meg, függetlenül attól, mely politikai erő szája ízének felel meg a mondandóm. Ezt talán nem árt leszögezni egy pályázat írásakor, ezzel mintegy leegyszerűsítve a jövőbeni elvárásokat az intézménnyel vagy a személyemmel kapcsolatban. Kibeszélni. Vonalat húzni. Békét teremteni. Vállalva a naíva szerepét szajkózom ezt immár évek óta minden közéleti megszólalásomban. 

    A Vígszínháznak szellemi mágnesként kell működnie! Az egyik legfontosabb feladatnak tekintem, hogy egy szakmai, szellemi közösséget hozzak létre. Mikor egy színész a színházhoz szerződik, mikor egy író darabírást vállal, mikor a néző jegyet vált, tudnia kell mihez csatlakozik. Egyáltalán, hogy csatlakozik valamihez – és nem csupán a sors veti ide. Ha valaminek a nevében hozunk létre előadásokat, és nem az üzemmenet vagy egy marketing ötlet szervezi az évadot, előbb-utóbb kirajzolódik egy kép. Ez a társulat – ezt gondolja a világról. Ehhez csatlakozik, aki ideszerződik, erre vált jegyet a néző. Ehhez a szellemiséghez kell társakat keresni. 

    Nem az egyszemélyes vezetésben hiszek, hanem a közös gondolkodásban. Egy kör szellemiségében, egy közösség munkájában. Tisztában vagyok azzal, hogy jelen pályázatban sok nevet és nyilatkozatot várnának tőlem, együttműködő partnerek, alkotótársak felsorolását. Az általam elképzelt munkatársak között többen is vannak azonban, akik most még máshol vagy másnak vannak elköteleződve, és néhányan akár éppen pont a Vígszínháznak tettek ígéretet a jövőbeli együttműködésre. 

    Ezért úgy döntöttem, hogy senkit nem hozok olyan amorális helyzetbe, hogy nyilatkoznia kelljen mellettem, akár a kenyéradó gazdájával szemben. Így egy általánosabb felsorolástól eltekintve, konkrét neveket nem említek, és nem csatolok be támogató nyilatkozatokat, hiszen nem lenne, nem lehetne teljes a listám. A több évtizedes munkakapcsolataim és barátságaim alapján nincs okom feltételezni, hogy leendő munkatársaim megválasztásom esetén ne dolgoznának örömmel a Vígszínházban. Bízom abban, hogy feláll mellettem egy erős és összetartó csapat.”

    Rudolf Péter

    A pályázat rövidített változatát ITT olvashatják.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -