Lehet-e valóra vált álom egy színházigazgatói pozíció? Többek közt erről is kérdezte Rudolf Pétert, a Vígszínház direktorát a Hamu és Gyémánt.

A kérdésre, álom vált-e valóra, amikor színházigazgató lett, vagy maga a Víg volt-e egy álom, Rudolf Péter elmondta: „Úgy általában nem vágytam színházigazgató lenni. Az ezzel járó bürokratikus és humánpolitikai kérdések ijesztőek voltak számomra. A pozícióból fakadó erő sem izgatott, inkább azzal a gondolattal játszottam el, hogy egy kis közösséggel, egymásban bízó és hasonló morális alapon álló kollégákkal dolgozhatok, nagy-nagy szabadságban. A Víghez való viszonyom egészen más: egy másik dimenzió – a kihívás, ami miatt eldobsz kapát-kaszát. Ráadásul ez a színház jelenti az ifjúságomat is, ami szentimentálisan hangzik, pedig szakmailag is fontos az, ahogy az ember elkezdte pályát: a lázat, dühöket, kérdéseket. Ha két érzést gondolattá szervezve tudok működni, tehát csapatot építeni egy ekkora épületben, és újrafogalmazni, hogy mi a feladata ma egy ilyen színháznak, akkor van értelme hordozni az ezzel járó felelősség súlyát. Akkor öröm tud lenni még az üzemmenet kontrollálása és átvilágítása is, ez, a művészettől látszólag nagyon távol lévő feladatsor. Ha mindez az este hétkor kezdődő lényeget szolgálja – akkor ez lehet egy álomszerű helyzet.”

„Marton László, a mesterem mondta nekem, hogy ha elmegyek a Vígszínházból, akkor csak a komikus énemet fogják használni. Igaza volt. Nekem kellett szinten tartanom a másik felemet. Azért tisztázzuk, hogy a szakmámban van némi sznobéria: a siker gyanús. Nyilván az illető a „közönség uszályába került”. Mintha a műfajok egymással versenyeznének, és nem lehetne ugyanazt a kérdéskört többféle szempontból körbejárni” – fejtette ki Rudolf Péter.

Arról szólva, vajon hányféle szerepváltás lehet egy életben, úgy fogalmazott: „Kisvárosban nőttem fel, pedagógus szülői háttérrel, és a genetikámban hordozott ambíciókkal. Minden rendű és rangú versenyen elindultam, és bár mindig győztem, állandóan rettegtem a vereségtől. Talán épp azért, mert annyira rettegtem tőle, nagyobb energiákat mozgósítottam, mint a többiek – így aztán folyton nyertem. Valami rejtélyes küldetéstudat volt bennem. Első tapasztalat tehát, hogy versenyző típus vagyok, aztán nem vettek fel elsőre a Színművészetire. Ez egy jókor jött pofon volt: kényszerű váltás, jogi kar, katonaság, újra felvételi – végül siker. Küldetéstudat és rettegés keveréke volt az életem. Az osztályban betöltött szerepem, majd a Vígszínházba kerülésem, az első filmek – főleg abban a korszakban, amikor egy magyar tévéfilm milliós nézettséget generált – szerencsés és erős kezdést jelentettek, jó pozícióban voltam.  Aztán rendezni kezdtem a Vígben, és veszélyesen elkényeztetett helyzetbe kerültem: túl kerek volt a világ, gyanúsan előre látható helyzetekkel. Ennél kíváncsibb természet voltam, így szabadúszó lettem. 

A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című film után valahogy elfogytak a filmszerepek – aminek máig nem tudom az okát –, de aztán jött az Üvegtigris. Akkor Márta Pista felkért művészeti vezetőnek az Új Színházba, ami egy egészen új kihívás volt számomra. Visszanézve remek rendezők dolgoztak remek színészekkel a szakma teljes közönye mellett – ennek megfejtése nem fér ennek az interjúnak a keretei közé. Több okból sem éreztem jól magam ebben a helyzetben, így három év után felmondtam. Elég gyáván – inkább kiszivárogtam az intézmény életéből. Megint jött a szabadúszás, és mindig volt dolgom: egymás után jöttek a filmvígjátékok, de őszintén szólva fájt, hogy a piac – kis túlzással – csak a humoromra vevő. Szóval a szakmai hierarchiában betöltött szerepem hullámzó volt: hiányzik az életem egy szakaszából néhány nagy klasszikus szerep, és az indulásomhoz képest néhány drámai filmszerep. Ezért ért váratlanul és tett boldoggá Török Feri felkérése az 1945-re” – mesélte Rudolf Péter.

Rudolf Péter interjú a Hamu és Gyémánt magazinban!

A teljes cikk a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában olvasható. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.