Rudolf Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, kiváló művész, a legsokoldalúbb magyar színész-rendezők egyike ma ünnepli születésnapját.

Rudolf Péter pályájáról:

Rudolf Ottó és Galamb Éva drámapedagógus fia Budapesten született, gyermekkorát viszont Őrszentmiklóson, Vácdukán és Vácon töltötte. Tizennégy éves korában került újra Budapestre. A Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett, ám ezután nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ezért egy évi katonáskodás után újra próbálkozott, ezúttal sikerrel. Diplomáját 1983-ban kapta meg, első szerződése a Vígszínházhoz kötötte. A Szent István körúti társulatnak 2001-ig volt a tagja, azután szabadúszó lett, az Új Színházban három évig művészeti vezetőként is dolgozott, 2015-től a Centrál Színház tagja, 2020-tól pedig a Vígszínház igazgatója.

Tehetsége elsősorban a groteszk, ironikus hangvételű művekben tűnt ki, de szinte minden szerep eljátszására képes, akadt időszak, amikor egyik este III. Richárd volt Miskolcon, a másikon pedig Bóni a kecskeméti Csárdáskirálynőben. Saját szavai szerint egyszerre szorongó és exhibicionista, nagyon fél a kudarctól, ezért rengeteget dolgozik, hogy ezt elkerülje. A Vígszínházban eltöltött tizennyolc év, az ottani közeg meghatározó volt számára, amiképpen az is, hogy ott kezdhetett el rendezni, első munkája a hosszú évekig műsoron tartott Dühöngő ifjúság volt. Rendezőként jegyezte többek között Tony Kushner Angyalok Amerikában, Arthur Miller Salemi boszorkányok és Shakespeare Ahogy tetszik című darabját.

Feleségével, a szintén Kossuth-díjas Nagy-Kálózy Eszterrel húsz éven át hatalmas sikerrel játsszották az És Rómeó és Júliát, Shakespeare darabjának Vámos Miklós “rövidítményét”, amelyben díszletek, jelmez és kellékek nélkül jelenítettek meg minden szerepet, Rudolf Péter például Capuletnét és a dajkát is. Improvizációs képességét és humorérzékét a Beugró című szituációs szórakoztató televíziós játékban is bizonyította.

Szerencsésnek tartja magát, mert már 1981-ben, főiskolásként olyan filmekben szerepelhetett, mint a Cha-cha-cha, a Szerencsés Dániel és a Jób lázadása. Később szerepet kapott A skorpió megeszi az ikreket reggelire, a Jákob, a hazudós, a Hamvadó cigarettavég, az Egy szoknya, egy nadrág, a Kalandorokcímű alkotásokban is. 2001-ben a kultfilmmé vált Üvegtigrisben Lali, a büfés szerepe mellett társrendező és forgatókönyvíró is volt, a film alakjainak mondásai a köznyelv részévé váltak: “Ízirájder, öcsém, ízirájder…”

2014-ben a nagyszabású Kossuthkifli című történelmi tévésorozatot (készítői szerint “19. századi vadromantikus road movie-t”) rendezte. 2017-ben Török Ferenc nemzetközi sikerű 1945 című drámájában, a jegyző szerepében nyújtott kiemelkedő alakítást, amelyért 2018-ban a Magyar Filmkritikusok Díját és a Magyar Filmdíjat is elnyerte.

Szerepálmai nincsenek, számára az a fontos, milyen közegben és formában valósíthatja meg, amit elvállal. Hobbija a sakk, a horgászat és a foci, pályára lépett a színészválogatottban is, alkalmanként lejár a Hidegkúti Öregfiúk csapatába. Rendszeresen ír novellákat, verseket, forgatókönyveket, dalszövegeket, de szigorúan csak az íróasztalfiókja számára. Mint mondja: “Nagyon szerencsés voltam, de nem mindig éltem jól a szerencsémmel.”

Művészi munkáját 1991-ben Jászai Mari-díjjal, 1995-ben Ajtay Andor-emlékdíjjal, 2002-ben kiváló művészi címmel ismerték el. 2006-ban a POSZT-on a legjobb férfi alakítás díját kapta, több rádiós és tévés nívódíj birtokosa, 2011-ben Páger Antal-színészdíjat vehetett át. 2013-ban Kossuth-díjjal jutalmazták sokoldalú művészi munkásságáért, különösen groteszk, ironikus hangvételű szerepek felejthetetlen megformálásáért, elsöprő sikert arató filmjeiért, bravúros improvizációs készségét tanúsító színészi játékáért. 2015-ben Budapest díszpolgára lett, és megkapta a MOB fair play-díjat a művészetben, 2016-ban az Amfiteátrum-díjat.

Rudolf Péterről saját szavaival:

Középen: A fotószakkörbe jártam, amit édesapám vezetett, meg az aktfestészetre próbáltam bejutni – sajnálatosan kevés sikerrel. Ha már, akkor inkább a dédnagyapám „genetikai öröksége” miatt lettem színész: őt Bálint Jánosnak hívták, színész-rendező volt és nagy bohém, a családi legendárium szerint Nagyváradon végezte el a színiakadémiát. Talán miatta volt, talán nem, de tény, hogy mindig tombolt bennem az exhibicionizmus, már három-négyéves koromban rendszeresen mondtam verset az óvodában. Imádtam egy társaság közepén állni, és nyomni, nyomni, nyomni, mert ha egyedül voltam, akkor úgy éreztem, valami végtelen szomorúság vesz erőt rajtam. Tudod, a „nagy kedélykeresők”, általában saját magukat gyógyítják azzal, hogy megpróbálnak roppant kedélyesek lenni – és ez rám is igaz.

Agora: A színház mindig moralizál, ez a dolga. A színház maga az agora, hol gyűlnének össze az emberek egyébként, hol vitatnák meg a társadalom ügyes-bajos dolgait? Ma már nincs fonó, piac, nem járunk össze tollat fosztani. Milyen közösségi tereink vannak még?

Csodák csodája: A próbákon még bármi lehet egy előadásból: a csodák csodája lehet. Imádom körbejárni a dolgokat, keresgélni. Ifjú színészként még alig vártam, hogy szétmenjen végre a függöny, és megmutathassam magam, most meg már sokszor ijesztőnek tartom a premiert, mert dolgoznék még egy kicsit a darabon.

Hevület: A jó színház képes hevületet kiváltani direkt politizálás nélkül is. Az én színházi ízlésemnek jobban megfelel, ha a néző maga jön rá bizonyos dolgokra, és nem írják ki nagy betűkkel az orra elé.

Személyesség: Minden munkámban van valami személyesség. Nem feltétlenül fájdalmas megéltség, de mindenképp szükségem van valami fűtöttségre, ami átlendít a félelmeimen. Szükségem van arra az érzésre, hogy ezt a történetet el kell mesélnem. Nem tudok üzemmenetszerűen dolgozni. A kép vegyessége nem véletlen. Szeretek „továbbállni”. Mi van még? Ahogy öregszem, ez az érzés csak erősödik.

Bónusz: Mindig is izgatott a rendezés, inkább azt furcsállom, miért ilyen későn kezdtem el. Talán némi félelem és kishitűség volt bennem, Marton Lászlónak , főiskolai tanáromnak nagyon sokat köszönhetek: ő tudta, hogyan működtem az osztályban, és bízott bennem, jobban , mint én magamban.Ha másképp csinálhatnék valamit, akkor egy filmes szakot biztosan elvégeznék, bónusznak… Élvezem, hogy ennyi mindent csinálhatok színészként és rendezőként egyaránt. Persze ennek ára van, de én már csak ilyen vagyok, szívesen ugrom egyik helyzetből a másikba.

Árnyalatok: Mindig törekedtem rá, hogy egy-egy fordulat, akár írom, akár improvizálom lehetőleg pszichológialiag igazolt legyen. Ugyanakkor nem akarom megkerülni a kérdést: ha az ember belekerül a jó humorú Rudolf Péter szerepébe, akkor – nyilván – roppant fontosnak tartja árnyalni a képet. Szerencsére számos lehetőségem volt és van másfajta szögből láttatni a világot és önmagam. Színházban és filmen is.

Alkat: Olyan alkat vagyok, hogy ellazulni csak az elvégzett munka után tudok. (…) Maradjunk abban, hogy szerencsés ember vagyok, mert amióta dolgozom, mindig megadatott, hogy a színházi és a filmes közegben is újra meg újra kipróbáljam magam.

Feszegetés: Persze hízelgően hangzik, az ember szívesen feszegeti a határait, a legizgalmasabb éppen ez a feszegetés. A váratlanság.

Gyógyító: Néha azt érzem a mi szakmánk egyik csodás velejárója az öngyógyítás. Az ember megélhet sok mindent, amivel egyébként csak gondolatban játszik. És ezzel talán ki is öli magából a rosszat.

Pillérek: A színházi színészi életemből egyébként hiányoznak bizonyos szerepek, pillérek, amik egy ilyen korban lévő színész pályáján ott kellene, hogy legyenek. Nyilván, ára van annak, ha az ember olyan sok  dologgal foglalkozik, mint én, mert így sehol – sem a színházban, sem a filmben, sem a tévében – nem járhatod be az utat, amit egyébként végigjárhatnál színészként. Volt szerencsém fontos klasszikusokhoz, de azt az ívet, amit, hogy egy közeli barátomat említsem, Gáspár Sanyi bejárt a színházban, én nem jártam be. Cserébe sok minden mást kaptam a szakmától. Az meg, hogy szerinted bármit eljátszhatok: szeretek játszani. Bármit. Ezért is szeretem annyira az improvizációt. 

Egy barátról: Egyszer sorban állt egy áruházban, ahol ki volt téve akciós áron egy golfkészlet. Megvette; maga sem tudja, hogy miért, csak megvette habókra. Aztán beállította a sarokba. Valaki hallotta, hogy neki van felszerelése és meghívták egy versenyre. Megnyerte. Micsoda különös sugallat volt ez a vásárlás. Előzmények nélküli. Mára teljesen beleszeretett a golfba, csillogó szemmel tud mesélni róla, hogy egy versenyen hány kilométert sétálnak, hogy milyen emberfeletti koncentráció kell ehhez a sporthoz, hogy milyen állóképességet követel, hogy a hiedelmekkel ellentétben nem az úriemberek passziója, mert ő egy évig elgolfozik egy komolyabb sícipő árából. Egy banális véletlen miatt teljesen megváltozott az élete. Több út van. Vagy van, akinek több út van. Alkati kérdés. Mindenesetre ez a történet elgondolkodtatott. Mondom, ha máshogy alakulnak a dolgok, lehet, hogy építész lennék, megismerném a megrendelőt, kitapasztalnám az életritmusát. kitalálnám a házát, felépítenék, és ott állna örök időkre. Legalábbis sok száz éven át, tapinthatóan. Kész lenne, túl lennék rajta. Állna. Nem úgy, mint egy előadás, ami lényegénél fogva illékony és jelen idejű – és persze éppen ez a csodálatos benne: hogy a nézők orra előtt születik meg újra meg újra. De ez a tragikus is benne: elmúlik. Talán, azért is vágyom most annyira a filmezésre, mert az maradandó. 

Összetett: Mit jelent, hogy jobboldali színész? Másképp hangsúlyoz? Nem megy a színpad bal oldalára? Ha el is fogadnám ezt a kategorizálást, akkor sem fogadom el az állítást. Annak az embernek, aki nemcsak a címlapokat nézi, hanem el is olvassa, amiket mondok, nem lehet ez a véleménye rólam. Azért voltam ezeken a címlapokon, mert ezek az újságok kérdeztek. Én minden újságnak ugyanazokat a mondatokat mondom el; azzal nem tudok mit kezdeni, ha valaki nem jut el az elolvasásukig. Mert már nem kíváncsi, csak gyűlölködik csípőből. És kikérem magamnak az ilyenes/olyanosságot. Nem is gondolnám, hogy egy párt le tudná fedni bármely ember gondolkodását. Annál, remélem, mind összetettebbek vagyunk.

Dadogás: Én dadogni kezdek, ha nem azt mondom, amit gondolok. És nem szeretek dadogni: többszörösen összetett mondatokban szeretek beszélni, néha még túlzásba is viszem, ezt talán már észre is vette. Következésképpen mindig azt mondom, amit gondolok.

Tabula rasa: Egyébként többször jut vissza hozzám, hogy nem vagyok megosztó személyiség, és ha ezt így látja valaki, annak örülök. Annak különösen, ha az is világos, hogy nem gyávaságból lavírozok középen egy kis hídon, hanem mert irritál, ha egy országban nem tudunk egymással beszélgetni. Kéne egy tabula rasa, de azt sajnos általában csak egy nagy kataklizma hozza meg az emberiségnek. 

Vígszínház: Nem lobbiztam. Ha ezt állítom, sokszor látom beszélgetés közben a tamáskodó tekinteteket, de tényleg nem. Jobb így a közérzetem. Ez akár még gőgnek is tűnhet, de azt gondoltam, hogy negyven év alatt megfordultam a szakma minden pontján, és ez a tény lehet érv mellettem. Most értem oda, hogy ne azon törjem a fejem, mi az én következő projektem, hanem azon, hogy másokat hogyan tudok helyzetbe hozni. Megvan bennem a kellő alázat: bár megmaradtak a magam tervei is filmről, tévéről és a többiről, de most vagy zárójelbe kerülnek, vagy a színház javára fordíthatóak lesznek. Éreztem, vagy most lépem ezt meg, vagy soha többé. Sokáig jellemző volt rám, ha sikerült valamit létrehoznom, már emeltem is fel a fejem, hogy mi lesz a következő ügy, mintha kipipáltam volna valamit egy listán. Ez a folyamatos nyugtalanság elült bennem. Ráadásul 18 évet töltöttem el a Vígszínházban; ez a tér úgy beszippant, hogy azt a köteléket nem tudod elvágni.

Koncentrál pillanatok: Szögezzük le, bárhol lehet jó színházat csinálni, a nézővel való találkozás bármilyen placcon összejöhet, de az a színész, aki nem játszott ezen a színpadon, lemarad valamiről. Hadd rángassak ide egy sporthasonlatot. Sok helyen fociztam életemben: leeresztett medencében, lakótelepen a hintázókat kerülgetve, és játszottam a telt házas Népstadionban is. És azért abba beleborzong az ember. A stadionban azt éreztem, hogy az én emelkedésem, ami normál helyzetben, mit tudom én, 42 centi, ott biztos, hogy legalább 50.Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy egy feltámasztott autón ügyködő japán nő gyereke a garázsban meglökött valamit az állványon, és rázuhant a kocsi. És a nő felemelte az autót. Súlyemelő világcsúcs. Létrejött egy olyan koncentrált pillanat, amelyben az – ezek szerint mindnyájunkban meglévő – energiákat össze tudta sűríteni. Ilyen a stadionban játszani, és ugyanez van meg a Vígszínházban is. Hozzáteszem, ez a lényeget nem szabad, hogy érintse, mert ha a színész koncentrált, akkor megszűnik a külvilág, de mégis van egy megfoghatatlan kapcsolat a nézővel, létrejön egy, a tudósok által egyelőre még nem mért energia. A Vígben a mérőeszköz a piros sávba csúszna.

Morális állapot: Az ember abban reménykedik, hogy mindig, amikor születik egy remekmű, valaki ír egy verset, novellát, forgat egy felkavaró filmet, akkor annak hatására egy kicsit talán javul a morális statisztika. Jobbá leszünk. De úgy tűnik, ezt évezredekben kell mérni: talán hatszáz emberöltő telt el azóta, hogy az ember szervezett társadalmakban él, és nem a tűz körül üldögél. Ez semmi, ez nem szám. Miközben egyáltalán nem biztos, hogy bekövetkezik ez a morális előrelépés, már csak azért sem, mert az evolúció során pont az erőszakos akciók révén váltunk győztesekké. Mindenesetre én próbálok hinni abban, hogy mindenféle művészeti tevékenység javít az emberiség morális állapotán.

Ősi: Ősi, kultikus foglalkozást űzünk – ez tartást kell adjon. Ki kellene emelődnünk a napi politikai térből! A megosztás fekete-fehér helyzeteket hoz létre, márpedig a leegyszerűsítés unalmas.

Szemlélődő: Már a szavalóversenyekre is úgy mentem el, úttörő koromban, hogy nem hittem, hogy nyerhetek – még akkor sem, amikor már túl voltam tíz versenyen, és mindig én kaptam az első díjat. Ez máig így van, de szerencsére remek technikáim vannak arra, hogy leplezzem. Nyilván volt olyan is, amikor túlzásba vittem: biztos sokszor tűntem nagypofájú, gőgös alaknak, pedig valójában sosem voltam az. (Nevet.) Nagyon félek a kudarctól, és iszonyú sokat tudok dolgozni azért, hogy elkerüljem, úgy érzem, ha mindent megtettem, jobban el tudom fogadni azt is, ha valami nem sikerül. Ez nyilván a pedagógus szülők miatt van így. Tényleg iszonyatosan sokat tudok dolgozni – ijedtemben, pedig alapvetően nagyon lusta, szemlélődő ember vagyok.

Család: Soha nem volt kérdés, hogy családot és gyerekeket akarok. Ez nekem gyerekkorom óta mindennél fontosabb volt, és az, hogy megszülettek a gyerekeim, csak megerősített ebben. Igaz, szerencsém volt, mert Eszter is így gondolkodott: soha, egyetlen pillanatig nem hezitált azon, hogy vállaljon-e velem gyereket. Ami azt illeti, egy olyan nővel, aki azon töri a fejét, hogy a a családját vagy a karrierjét válassza-e, egy percig sem tudtam volna együtt lenni, felállok és ott hagyom abban a pillanatban, ahogy ez szóba kerül. Pedig színészként megértem, ha valaki szerelemből, megszállottan teszi a dolgát, ez bennem is megvan, tényleg nagyon tudok dolgozni, ha kell. De a család mégis felülír mindent.

Forrás: Színház Online, Index, Népszava, OSZMI, Vígszínház, Színház.org, MTI, 168 óra, Index.hu, HVG, stb.