Nem nagy truvájKardos RóbertODEFarkas ÁdámKállai Ferenc
  • facebook
  • instagram
  • 2021. október 20., szerda
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    Ruszt József műhelyében – Csikos Sándor életrajzi könyvéből

    2021. június 3., csütörtök 06:00

    – Egész életemben azt csináltam, amivé fiatalon lettem, és amit csinálni akartam. Színész voltam. Tanítani is ezt tanítom. Rendezőként is színész voltam, de színészként is mindig az egész érdekelt, nem csupán az én kicsi vagy nagy szerepem – mondja pályájáról Csikos Sándor a Kulisszák nélkül című kötet életút-interjújában.

    Csikos Sándor – kulisszák nélkül

    Ugyanez a pálya számokban: 55 év a színpadon, közel kétszáz szerep, három évtized tanítás, sok száz tanítvány.  A máig aktív színész a pályafutása során volt Méla Jacques és Asztrov, Széchenyi és István király, az Oszlopos Simeon Kis Jánosa és A gyertyák csonkig égnek Konrádja. Dobogós azon magyar színészek között, akik a legtöbbször játszották a Tragédia Luciferjét – Csikos Sándor közel százharmincszor lépett fel a Madách teremtette alakban.

    Ő tanította színpadi beszédre többek között Eszenyi Enikőt, Tenki Rékát, Schell Juditot, Csuja Imrét, Szarvas Józsefet, Polgár Csabát…A százötven fotóval illusztrált „Csikos Sándor – kulisszák nélkül” című könyv egy élettörténet – de több annál: színháztörténet.

    Csikos Sándor lehetőségnek tekintette, hogy a maga életét úgy mondja el, hogy eközben másokról, a korról, a színház világáról meséljen.

    Ruszt József műhelyében – Részlet a kötetből:

    Ruszt lenyűgöző volt. Színház- és irodalomtörténeti összefüggésekben tudott beszélni a műről, a szerzőről, a korról, és pontosan tudta, mit akar, és hogyan akarja, és ezt világosan, érzékletesen el is tudta mondani. Nagyon értett a színészek nyelvén, tudott velünk bánni, fel tudott építeni egy szerepet – meséli hamarosan megjelenő életrajzi könyvében Csikos Sándor színművész a debreceni Csokonai Színház 1963 és 1974 közötti Ruszt-korszakról. A kötet bemutatója június 9-én lesz Debrecenben.

    Taar Ferenc igazgató és Ruszt József rendező határozta meg akkoriban a Csokonai Színházat. Taar tanítóból lett dramaturg, majd igazgató 1963 és ’74 között. Nagy lendülettel szervezte a teátrum életét a „szocialista népszínház” koncepciója jegyében – olvasható Bényei József debreceni újságíró Debreceni Színházművészek 1798–2000 című lexikonjában. Ám minden ambíció, szervezeti építkezés és művészi siker ellenére átütő, országos figyelemre nem futotta. 

    Azért a tényszerűség kedvéért rögzítsük: a ’72/’73-as évadban, amikor Debrecenbe szerződtem, ezek voltak a Csokonai operapremierjei: Manon Lescaut, Nabucco, Bajazzók, felújításban ment az évadban a Carmen, a Traviata, a Windsori víg nők, az Ernani, a Tosca, a Bánk bán és A trubadúr. Elképesztő! A kortárs drámák bemutatóiból is igen erős volt az évad: az Elveszett paradicsom Sarkaditól, az Orfeusz alászáll Tennessee Williamstől, a Csapda Németh Lászlótól és Darvas József műve, a Részeg eső. Lehet, hogy mindezek megvalósítása nem képviselt kellő színvonalat, de a kínálat minimum igényesnek mondható. Mi színészek azt éreztük, hogy országos szakmai érdeklődés volt a munkánk iránt. Pontosan tudtuk, hogy leginkább Ruszt József miatt… 

    ’63-ban szerződtette le Taar az akkor frissen végzett Ruszt Józsefet, aki ’74-ig dolgozott Debrecenben. Az Egyetemi Színpadon a magyar színházművészet megújításában vett részt, a Csokonaiban a vidéki kőszínházi életet tanulta – rendezett drámát, operát, operettet, zenés vígjátékot, mesedarabot…

    … és bábáskodott Taar szocialista és dilettáns drámáinak megszületése körül, írói és dramaturgiai tanácsokat adott igazgatójának a darabjaihoz, és meg is rendezte azokat. ’72 tavaszán egyből egy ilyenbe csöppentem bele, a Salgótarján városi rangra emelésének ötvenedik évfordulójára írt Láng és tövis című előadásban játszottam. Salgótarjánban volt az ősbemutató – sajnos (vagy szerencsére) semmit nem tudok felidézni belőle. 

    Mit tapasztalt ebből a furcsa kettősségből?

    Taart a vonalassága miatt sokan nem szerették, de a színháznak jót tett azzal, hogy maga mellé vette Rusztot, és tulajdonképpen hagyta szabadon dolgozni. Én ennek a korszaknak a végére értem Debrecenbe, és nagyon jól éreztem magam. Ami miatt Rusztot a magyar színháztörténet igazán nagyra tartja, azt sajnos nem Debrecenben, hanem utána, Kecskeméten kezdte igazán kibontani, megvalósítani. Ettől függetlenül Ruszt a Csokonai Színházban is nagyszerű műhelyt alakított ki, és ennek híre volt. Többen jöttünk ide ’72-ben fiatalok: Farkas Zsuzsa, Bánsági Ildikó, Földessy Margit, Várday Zoltán, Trokán Péter és az akkor végző Nagy András László rendező. 

    Két évad alatt tizenegy szerep. Egy kivételével mindet Ruszt vagy Nagy András László rendezte. 

    Nagy Andrással egy hosszú kapcsolat vette ekkor a kezdetét, ami majd Nyíregyházán, az Oszlopos Simeon és a Segítsd a királyt! rendezésével éri el a csúcspontját. Ekkor ő még pályakezdő, remek figura, élvezetes volt vele a munka. De az igazi szakmai lökést Ruszt adta. Egyből egy főszereppel kezdtem: Val Xavier voltam az Orfeusz alászállban…

    Tennessee Williams: Orfeusz alászáll – Dévay Camillával (debreceni Csokonai Színház, rendező: Ruszt József, 1972)

    A kor egyik nagy és mellőzött, az ötvenes években koholt vádak alapján börtönre ítélt, később vidékre száműzött színésznőjének, Dévay Camillának a partnereként.

    Kiváló művész és érzékeny, nehéz ember volt. Ruszt finoman, óvatosan, de kitartó és meggyőző érvelésekkel, trükkökkel őt is rá tudta venni, hogy legyen egy kicsit más, mint amit megszokott, képes volt kimozdítani a rutinjaiból. Ami nem volt veszélytelen feladat, mert rettenetesen sértődékeny természet volt. Egyszer elkísértem egy orvos ismerősömhöz, mert berekedt. Alig egy perc múlva kirobbant a rendelőből, teljes erővel bevágta az ajtót, csak úgy zengett a debreceni „nagyoti” csarnoka, és elviharzott. Mi történt? – kérdeztem riadt tekintetű orvosbarátomat. Mint kiderült, az asszisztensnő elkezdte felvenni az adatokat: Hol született? Mikor? – ekkor már feszült volt a helyzet. Foglalkozása? Ez már több volt a soknál! Nem ismerték fel! A színpadon fegyelmezett volt, remek volt vele dolgozni, megtiszteltetésnek vettem, hogy elfogadott partnerének. Igazán mélyen megélt pillanat volt az előadásban, amikor a férje rémuralma alatt élő korosodó Ladyben, akit Camilla játszott, reménytelen szerelem gyúl a fiatal Val iránt. 

    Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői – Novák István és Pogonyi Nándor partnereként (1973, rendező: Ruszt József)

    Az Alföldben megjelent évadértékelő tanulmány szerint Csikos Sándor „tehetséges, de belső tüzek gyújtására még nem eléggé képes színész”.

    Most erre mit mondjak?! Kár, hogy a kritikus lemaradt róla… Mi a színpadon megéltük, hogy az a tűz – Valban és a Ladyben – meggyúlt. Az előbb idézett lexikon szerzője, Bényei Jóska írta ezt a cikket, aki pár év múlva, már mint a Csokonai Színház igazgatója a Győrben tett kiruccanásomból visszahívott és leszerződtetett, jó barátságba kerültünk… A kritikánál sokkal fontosabb volt, hogy az előadás – ahogy mondani szokás –, operettsikerrel ment, és ebben nekem is részem volt. És még ennél is többet számított, hogy ha Rusztnak megfelelt, amit csinálok, akkor az – mondjuk így: nem rossz. Amit az is bizonyít, hogy sorra benne voltam a rendezéseiben. 

    Megint előállt az ideális helyzet rendező és színész között: bizalom és siker.

    Azt éreztem, hogy valami jó történik velem. Ahogy bekerültem a társulatba, világos volt, hogy Ruszt itt a meghatározó figura, és még az olyan idősebb színészek, mint Sárosdy Rezső vagy a barátommá lett Simor Ottó is elfogadják. Sőt, hívei is vannak, mint például a bonviván- és karakterszerepeket játszó Gerbár Tibor, akiből pár év alatt nagyszerű Lear királyt csinált. Egy anekdotát hadd fűzzek ide kettejükről: egyszer Gerbár betelefonált a színházba, hogy rosszul van, nem tud próbálni. Ruszt feldúlva kérte a színház legendás főtitkárát, Péteri Nikolát, hogy intézkedjen, és Gerbár haladéktalanul jelenjen meg. Mint kiderült, Jóska azért rágott be, mert előző este együtt ittak, és mi az, hogy ő bent van és dolgozik, Gerbár meg lóg. Ruszt elmagyarázta: a zuhanyozás két óra, a fehér ing egy óra, a napszemüveg még egy óra alvást jelent, és ennyi elég is a másnaposság ellen. Gerbár persze jött… Ruszt nagyon komolyan vette a munkát. És bár az előadások már nem nagyon érdekelték, de a próba szent volt.

    Kik voltak még a „hívek” Gerbáron kívül?

    Ruszt legendás, nemzetközi diák- és amatőrszínházi fesztiválokon szereplő előadása volt az Egyetemi Színpadon rendezett Karnyóné, amit a szerzőjéről elnevezett debreceni színházban is megcsinált. Itt Csáky Magda volt Karnyóné, Novák István Samu figuráját alakította. A színház klasszikus szerepeiben sikeres nagyasszonyából és az elismert epizodistából életük főszerepét, emlékezetes alakítását hozta ki. Kiugró sikerük volt, lelkes kritikákat írtak róluk országos lapok. Az igen vitriolos Molnár Gál Péter külön cikket szentelt Novák Samu-alakításának, azt írta, hogy vonattal kellene a nézőket hozni Debrecenbe, hogy lássák ezt a színészt. És még sokan érezték úgy, hogy Ruszt szárnyakat ad nekik… Novákról is eszembe jutott egy kedves történet. A próbán kérte Rusztot, mondja meg neki, hogy a jelenet bizonyos pontján mit csináljon. Édes Pistám, te azt csinálsz, amit akarsz! Erre váratlanul és nagy lendülettel előlépett egy kórustagból lett csoportos szereplő, aki már villanásnyi alakításokat is kapott: És én? Te neeeeeem! – kiabálta kétségbeesve Ruszt nagy derültséget okozva… 

    Két évad alatt hat Ruszt-rendezésben kapott szerepet. Ezek között volt fergeteges vígjáték, mint a Bolha a fülbe, lélektani dráma, mint az Orfeusz…, Csokonainak két vidám darabja, a Karnyóné és a Tempefői, Illés Endre kortárs drámája, a Hazugok… Miért volt jó vele dolgozni?

    Kezdjük az olvasópróbával. Számomra ez a rendező megítélésének próbaköve. Itt világosan kiderül, kivel van a színésznek dolga, milyen színvonalú rendezőt kapott. Ruszt lenyűgöző volt. Színház- és irodalomtörténeti összefüggésekben tudott beszélni a műről, a szerzőről, a korról, és pontosan tudta, mit akar, és hogyan akarja, és ezt világosan, érzékletesen el is tudta mondani. Ruszt a legjobb iskolán nevelkedett, a Főiskolán a tanárnak és művésznek egyaránt korszakos jelentőségű, rendkívül művelt, kifinomult ízlésű, széles látókörű Nádasdy Kálmán tanítványa volt. Rajongva beszélt róla.

    A Hazugok című előadásban.

    Az elemző, úgynevezett asztali próbák után fel kell menni a ­színpadra…

    Jóska nagyon értett a színészek nyelvén, tudott velünk bánni, fel tudott építeni egy szerepet. A szakzsargonban ezt úgy mondjuk: színészvezetés. A próbákon nem volt feszült légkör, kiabálás. Nekem nagyot nőtt a szememben, amikor azt mondta egy-egy helyzetben, hogy nem tudja a megoldást, gondolkodjunk rajta, és térjünk rá vissza a következő próbán. A színész könnyen elbizonytalanodik, a rendezők gyakran hagyják magára az embert, de nála pontosan éreztem, hogy ez az aktuális nem-tudás a teremtő gondolkodásfolyamat része. Nem akarta ráerőszakolni az akaratát senkire. Te hogyan viselkednél ebben a szituációban? – kérdezte, a „miért”-eket firtatta, és igyekezett a színész elképzeléseit erősíteni. Vagy úgy tenni, mintha a színészé lenne a jó megoldás. Ez hasznos csel, a színész beveszi és örül neki. Mondhatjuk ezt pedagógiának is. 

    Ma már több kötetben olvashatók az elméleti munkái, amelyekből kiderül: rendkívül tudatosan kísérletezte ki rendezői módszerét is.

    Tudtuk – sőt, hallottuk! –, hogy színészházbeli szobájában ír: úgy gépelt, mint a géppuska. Itt állnak a polcomon a kötetek, élvezetes és okos olvasmányok. Elképesztő, hogy a magánleveleiben is milyen lelkiismeretesen és kétségek között tipródva elemezte az élet konfliktusait. Mi akkor „csak” a lenyűgöző intellektust láttuk Jóskában. Köré ültünk a klubban, cigaretta és fröccs mellett beszélgettünk, vagyis leginkább őt hallgattuk. Volt marháskodás is, de Jóskával valahogy hamar a lényegre terelődött a szó. És mi volt a lényeg? A színház, a szerep, az előadás. Lazán, magától értetődő természetességgel csinálta, észre se vettük, hogy valójában tanít. Volt még egy terület, amiben nagyon otthon volt, és ami rendkívül fontos eleme volt az előadásainak: a zene. Ebben is része lehetett Nádasdynak, aki európai hírű operarendező volt. Jóska a színészházbeli szobájában hatalmas lemezgyűjteményt tartott, volt olyan Beethoven-szimfóniája, amiből öt különböző felvételt is beszerzett. Emlékszem, amikor Trokánt, Földessy Margitot és engem behívott magához, és tudós élvezettel magyarázta Klemperer, meg ki tudja, melyik másik karmester felfogása közötti különbségeket. Szerette a dzsesszt, megvoltak neki a legújabb Lutosławski- és Penderecki-lemezek. 

    Mennyire érezték „politikusnak”, élesnek Ruszt rendezéseit? 

    Áttételesen lehetett következtetni a politikai véleményére. Ott van például Csokonai darabja, A méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon – aki értette, jól értette, hogy ez a máról szól: a tehetséget elnyomják. Az világos volt, hogy ő nem a rendszernek akart megfelelni, hanem önnön szakmai mércéjének. Ez pedig egészen más erőket mozgatott meg, és a viszonylag szűkre szabott keretek között is nagy szabadságot teremtett saját magának és a vele dolgozó színészeknek. Visszagondolva, szerintem valahogy ezt érezhettük. Később Kecskeméten már a darabjaiból sütő erkölcsiség révén gyakorolt bírálatot. Ha csak beleolvasok egy-egy írásába, levelébe, szívet facsaró az a gyötrődés, ami e mögött a szabadság mögött volt. Arról a kínról, amit a homoszexualitása jelentett, nem is beszélve. Tudtuk, hogy kivel van viszonya, és végül tulajdonképpen emiatt kényszerült távozni is. 

    Egyszerre távoztak Taar Ferenc igazgatóval. 

    A változás benne volt a levegőben, Taarnak is, Rusztnak is kitelt az ideje. Tudom, hogy Jóska nem akart elmenni. Emlékszem, söröztünk a színház mögött a Művészben, és odaszólt, várjatok meg, jövök hamar, megyek Sikulához. Sikula György a megyei pártbizottság első titkára volt, a kor szokásai szerint mindenek teljhatalmú ura, a helyi hatalom által fontosnak tartott – akár személyi vonatkozású – kérdések végső eldöntője. Nemsokára jön Jóska, és már messziről integetett, hogy nem maradhat. Ideológiai okokat említ a lexikon, de Jóska világosan megmondta a valódi indokot… Persze, ha belegondolunk, azokban az időkben a nemi identitásnak is lehettek ideológiai vonatkozásai. Még szerencséje is volt, hogy ennyivel megúszta. Kecskemétre ment tovább… 

    Csikos Sándor is elszerződött. Miért?

    Taar menesztése után Kertész Gyulára, a színház operarendezőjére testálták rá az igazgatást, amit nem szeretett, és nem is nagyon értett hozzá. Ő volt Taar idejében – Rubányi Vilmos karmester és zeneigazgató mellett – a debreceni operaműhely meghatározó rendezője. A színházi szokásrend az, hogy az évad vége felé közlik az emberrel, milyen szerepeket kínálnak neki jövőre, hogy el tudja időben dönteni: marad vagy átszerződik máshová. Én is érdeklődtem, mire számítsak, de Gyula csak kitérő válaszokat adott. Az az igazság, hogy úgy éreztem, a teljesítményem feljogosít arra, hogy megtudjam, milyen szerepeket gondol számomra a vezetőség… Újra próbálkoztam, és megint nem kaptam világos választ, és akkor…

    Moliere: Versailles-i rögtönzés – Zsadon Andrea és Zsolnai Júlia partnereként (1973, rendező: Nagy András László)

    … berágott?

    Bántott a dolog – maradjunk ennyiben. Feküdtem a szobámban a színészházban, és azon tipródtam, mit csináljak. Emlékszem a pillanatra, ahogy egyszer csak felpattanok, és döntök: elmegyek, és egy egészen ismeretlen terepen fogom megmérettetni magam. Akkoriban a Csokonai minden évad végén csinált egy válogatást a legjobb előadásaiból. Az előző évi mustra után szerződést ajánlott Radó Vilmos kecskeméti igazgató, Várady György győri direktor pedig többször is győzködött, felhívott, még a szerződést is elküldte. Az évad végén kiderült, Rusztnak menni kell, Kecskemétre szerződik, de Radó akkor engem már nem hívott. Miután Gyula ismételten nem adott világos választ, felhívtam Váradyt, és bejelentettem: postára adtam az aláírt szerződést. Lehet, hogy tényleg berágtam? Győrben főszerepeket kaptam, szeretettel fogadtak… De bele se akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha mondjuk felhívom Radót, hogy áll-e még a kecskeméti meghívás. Esetleg Ruszttal folytathattam volna… Az élet másképpen alakult. A 74/75-ös évadtól győri színész lettem.

    Részletet olvashattak a „Csikos Sándor – kulisszák nélkül” című kötetből. 

    Az életútinterjút készítette: Kornya István

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka