Szele Tamás beszélgetett Fullajtár Andreával, a budapesti Katona József Színház művészével stresszoldásról, alkoholhól, alakításokról és rítusokról az Artisbusiness.hu-n. A lap engedélyével most másodközlésben publikáljuk az interjút.

Még több színházi és kulturális tartalom itt: ART IS BUSINESS

Érdemes foglalkozni az előadóművészek problémáival? Mindenképpen. Szükséges is. És ha azok a problémák stresszel, annak kezelésével kapcsolatosak? Annál inkább, hiszen tudjuk, mennyivel nagyobb terhelés éri őket, mint a legtöbbünket. És ha ezek a stresszoldási problémák alkohollal vagy más kemikáliákkal kapcsolatosak?

Nos, ezen a ponton szokott Magyarországon hatalmas, süket csendbe fulladni a beszélgetés, nálunk ugyanis többnyire nem megérteni akarják az ilyen gondokat, hanem megrendszabályozni, megfegyelmezni vagy ellenkezőleg: elhallgatni. Egyik sem megoldás, művészetben a legkevésbé sem járhatóak ezek az utak, de talán ez élet egyéb területein sem. Akkor mit lehet kezdeni, hogyan lehet megelőzni a bajokat? Mert ugyan akkor is van segítség, ha már megtörténtek, de jobb, ha ki sem alakulnak. Most kezdődő cikksorozatunkban ezt a kérdést próbáljuk körüljárni, amennyire lehetséges: elsőként a Jászai Mari-díjas Fullajtár Andreát kérdeztük arról, mit tanácsol ebben a kérdésben, hiszen színészként és tanárként avatott ismerője a magyar színházi világnak.

Tudjuk, hogy az alkohol és az európai kultúra kapcsolata örök, talán az sem kizárt, hogy megbonthatatlan, viszont az alkohol és a színház, az előadóművészetek egyáltalán összebékíthetők?

A kérdésfelvetéssel vitatkoznék picit, mert olyan, mintha az előadó-művészet másként kapcsolódna össze az alkohollal, mint a többi foglalkozás. Én szívesebben tenném fel úgy a kérdést: milyen szakmákkal kapcsolatban érdemes erről beszélni? Mert azt tapasztalom, hogy minden olyan munkakörben, ami magasabb stresszfaktorral jár, általános, hogy amikor a munkaidőnek vége van, hirtelen csökken a stresszhormonszint. Az előadás végét követő percekben hirtelen zuhan le a dopamin-, adrenalin- és kortizolszint, ezt kell tudatosítani magunkban.

Természetesen: a sajtóban is ezt tapasztalom.

Rengeteg olyan szakma van, amiben a munkaidő alatt hihetetlen mennyiségű adrenalin és stresszhormon termelődik. Ezeknek a szakmáknak a képviselői – főleg, ha jól végzik a dolgukat – nagyon ki vannak téve az idegrendszeri túlterhelésnek. Ráadásul hogyha megkérdezünk egy-egy ilyen embert, mindig elmondják, hogy mennyire magányos a munkakörük, mennyire egyedül vannak a problémáikkal, a szakmai helyzetekkel. Például egy sebész, amikor megműt egy pácienst, és az esetleg mégis meghal, vagy ha nem tudja megmenteni a sokszoros áttétes rákost a műtéttel, és így tovább. Van valamilyen különleges pluszteher, amit az illető cipel magával, és valahogyan fel kell dolgoznia. Ezt csak azért említem, mert nem az előadó-művészet és az alkoholizmus között látok kapcsolatot, hanem minden olyan szakma és az alkohol mint stresszoldó eszköz között, ahol ezek a helyzetek rendszeresen ismétlődnek. Tehát nem egyszer-egyszer, nem mint mondjuk egy könyvelőnél, akinél a féléves, éves zárás jár többletmunkával, hanem ahol napról napra szembesülnek hatalmas idegi megterheléssel.

Tökéletesen értem, sőt maximálisan egyet is értek. Közismert, hogy az alkohol hatékony nyugtatószer – kevés közvetlen mellékhatással. Van nála hatékonyabb, de annak a mellékhatása is komolyabb, és az ital a legelterjedtebb. Szinten lehet tartani a fogyasztását?

Nagyon egyéni, hogy ki mennyire képes erre. 2011-ben végeztem egy kutatást, próbáltam  áttekinteni, hogy a különböző kőszínházi színészek, független színészek, vidéken játszó színészek hogyan állnak ezzel. Igyekeztem minél szélesebb körben kérdezősködni. Anonim kutatás volt, több mint ötven kérdést tartalmazott. Nem kifejezetten az alkoholra voltam kíváncsi, hanem sok hatásra, ami a szakmán belül éri az embert. Akkor a válaszadók 82,9 százaléka mondta azt, hogy egy-egy nehezebb előadás után legalább egy pohár bort vagy sört elfogyaszt. Részint leengedésképpen, részint azért, mert nagyon fontos, hogy együtt maradjon a többiekkel.

Azt gondolom az elmúlt tíz év hozott változást: ha most végezném a kutatást, ez a szám alacsonyabb lenne. Úgy látom, sokkal több színész veszi igénybe pszichológus segítségét, mint tíz éve. Sokkal komolyabban veszik a hétköznapi életük problémáit, nem gondolják úgy, hogy elég a színpadon beforgatni a szerepekbe egy-egy krízishelyzetet, hanem alaposabban foglalkoznak a mentális egészségükkel. Ez az egyik ok. A másik, ami szintén nagyon fontos: az a fajta zsenikultusz, szemlélet, ami régen jellemezte nem csak a magyar viszonyokat, hanem általában az előadó-művészeti életet, miszerint „akkor vagy zseni, ha önégető életmódot folytatsz, akkor vagy igazi művész, hogyha a határaidat folyamatosan feszegeted a hétköznapjaidban is”, már lecsengőben van. A művészképhez már nem társítjuk automatikusan ezt az önpusztító életmódot.

Az előadás utáni pár pohár ital nagyon hasonlít a kilencvenes évek szerkesztőségeinek lapzárta utáni vacsoráihoz és sörözgetéseihez, amik ugyanilyen szociális és nyugtató funkciót töltöttek be. Elmondhatjuk tehát, hogy ez a szokás alapvető szándéka szerint a stresszoldást célozza?

Szerintem elsősorban azt, másrészt szociálisan is fontos, hogy az ember le tudjon engedni egy előadás után. Nem gondolom, hogy mondjuk a drogéria-alkalmazottak a munkaidő végén összeállnak megbeszélni, hogy aznap mi történt velük, hogyan reagáltak egymásra, vagy egy bank hivatalnokai sem maradnak ott munkaidő után elemezni, hogy milyen különleges helyzetek adódtak. A színészek ilyen értelemben egész más típusú munkát végeznek, és nagyon is szükségük van egymás visszajelzéseire egy előadás végén. Meg kell tárgyalnunk, hogy mi ment jól, milyen volt a közönség, volt-e olyan helyzet, ami váratlanul adódott, és hogyan reagáltunk rá.

Egész egyszerűen annyira társas műfaj a színház, és annyira mindig az aznap estére koncentráltan születik egy előadás, hogy iszonyúan fontos – és egy színésznek szüksége is van rá –, hogy utána a kollégáival, a rendezővel beszéljenek róla. De sokszor akár „csak úgy” együtt vagyunk több órán át, nem is az a lényeg, hogy az előadásról beszéljünk, hanem az, hogy valahogy közösen lecsengjen az aznap esti tapasztalat. Amikor már régóta játszunk egy előadást, az időtartamok csökkennek, de egy jó társulatban az ilyen együttlét jóval a premier után is összetartó eleme az adott színházi alkotóknak.

Hiszen az alakítás egyéni teljesítmény, de az előadás már csapatmunka.

Abszolút így van.

És a kettő egymás nélkül nem működik.

Hadd mondjak egy érdekes párhuzamot. A fiam sportoló, tizennyolc éves, már elég hosszú ideje csapatsportokat űz, egyszerre kell egyéni teljesítményt nyújtania és csapatban dolgoznia. Azt mondta: úgy érzi, akkor él, amikor fönn van a pályán, és akkor már nem él, amikor lejön onnan. Ez nagyon hasonló ahhoz, mint amit a színészek élnek meg, amikor fönn vannak a színpadon, és amikor lejönnek a színpadról, a közönség elhagyja a színházat, ők pedig ott maradnak abban a csöndben. Ilyenkor hirtelen üres lesz minden, ahhoz képest, amilyen ingergazdag volt tíz perccel korábban. Minden magas stresszel járó szakma képviselője ezektől a hullámzásoktól merül ki, ha hosszú távon csinálja… Amikor az ember rájön, hogy ezt nem csak alkohollal lehet kordában tartani, hanem sok más módszerrel is, sőt maga az idegrendszer is megszokja az állandó terhelést, akkor már sokkal gyakorlottabban megy. De nem minden személyiség alkalmas erre. Vannak, akiknek nem való a színészi pálya, ahogy vannak, akiknek nem való a sportkarrier és más, fokozott igénybevétellel járó foglalkozások.

Nehéz, fárasztó szakmai feladatok után, amikor úgy este hat körül leállok, én is azt érzem: na jó, és akkor most mi lesz?

Éppen ezért azt gondolom, nem alkoholizmusról, hanem inkább a szakmával járó stresszkezelésről beszélhetünk, bár annak bizonyos pontjain az alkohol sajnos képes túlnőni az emberen. Vannak nehéz időszakok, magánéleti krízisek, ráadásul a szakma is tele van hullámvölgyekkel, és bizony előfordul, hogy az alkohol valakinél súlyosabb problémákat okoz. Ilyenkor segítségre van szüksége. Igenis, ugyanúgy, ahogy egy orvosnak vagy egy sportolónak, egy művésznek is meg kell tanulnia szermentesen kibírni a nagyon komoly hullámzásokat. És egyre többen meg is tanulják.

Akkor ezek szerint a szerhasználat csökkenő trend?

Egy dolgot azért hozzá kell tennem: ez a pandémia nem tesz jót senkinek. A világjárvány ideje alatt biztos, hogy romló tendenciát látnánk, ha vizsgálnánk, de ez nem a szakmákkal vagy az előadóművészetekkel függ össze, hanem a bezártsággal.

Ha valaki akár saját magától, akár a kollégái jelzéseiből észreveszi, hogy problémája van, kihez forduljon, milyen segítséget kérjen?

Egyrészt vannak olyan pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, akik nagyon hathatósan ki tudják deríteni, miért alakul ki függőség, másrészt vannak egyéni módszerek. Amikor fiatalokkal dolgozom, azt szoktam javasolni, hogy  építsenek be rituális elemeket a főpróbahét időszaka alatt. Onnantól kezdve, hogy folyamatosan benn vagyunk a színházban, és még nézők nélkül naponta egymás után többször végigcsináljuk az előadást, legyen két-három olyan dolog, amit mindig ugyanabban az időpontban csinálnak, amikor kijönnek a takarásba. Az ősi japán nō-színészeknek például hatalmas tárházuk van ilyen rituálékból a szerep felvételére, aztán a szerep letételére, mindenféle, amit kötelezően, sok száz éve ugyanúgy csinálnak – bár európai színjátszási körülmények között ez kivitelezhetetlen.

Én például az egyik szerepemnél mindig ugyanakkor állok be a zuhany alá. Nem változtatgatom, mindig ugyanaz a sorrend, és ez segít egy állandó tudatos jelenlétet biztosítani. Azt üzeni, hogy oké, megy az előadás, nagyon-nagyon feszített az idegrendszerem, zokogok, mert meghalt a szerepbeli lányom, de most zuhanyozni fogok. Egy-egy ilyen pont a keményebb igénybevételeknél igenis segít az idegrendszernek emlékeztetnie saját magát, hogy nincs semmi baj, zuhanyozunk, és utána megyünk vissza abba a sztoriba, ami egyébként az idegrendszert annyira pörgeti. Ez nagyon fontos, mert a színészek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az idegrendszer nem tesz különbséget a művi stresszhelyzet és a valódi között.

Amikor meditálunk, azt mondjuk magunknak: „Most a tengerparton vagy. Érezd, ahogy a homok ott van a talpad alatt, halld a tenger morajlását!” – és az idegrendszer elkezd pontosan ugyanúgy reagálni, mintha valóban a tengerparton lennénk. Mi, színészek általában szélsőséges drámai helyzeteket „meditálunk” magunkban: most halt meg a szerelmem, most követek el valami kegyetlenséget – és ezt az idegrendszerem ugyanúgy komolyan veszi, pontosan azért tudok jól eljátszani egy színházi szituációt. De utána emlékeztetnem kell maga arra, hogy ez nem igazi, nem történik meg valójában, csak nagyon jól el tudom képzelni. Azt szoktam mondani, hogy ha beépítgetünk kis rituálékat, akkor időről időre jelezzük az idegrendszerünknek, hogy ez csak játék, mindjárt visszaállunk az eredeti állapotba. Ez a felkészülési időszakban hasznos, de amikor már komoly baj van valakivel, kevés, nem segít. Olyankor azt mondanám, hogy feltétlenül keressen fel egy szakembert.

Kis, saját, napi rítusok, idegrendszerünk, pszichénk működésének jobb megértése – lehet, hogy ez a megoldás? A probléma megelőzésének mindenképpen az egyik járható útja lehet.