Az Én, Iphigénia című Závada Péter művet három rendezésben láthatja a közönség februártól a Radnóti Tesla Laborban. A főszereplő Eke Angéla négy alkotótársat választott, hogy megrendezzék a mono előadást. Az első „felvonást” az SZFE negyedéves rendezőhallgatója Sándor Dániel Máté jegyzi, aki már többször vett részt ilyen kalandban, hogy nem egyedül rendez egy produkciót.

Hogyan találkoztál Eke Angélával?

Egy éve volt egy kurzusunk Eszenyi Enikővel a Vígszínházban, ahol az volt a feladat, hogy a színház különböző pontjain, különböző színésznőknek rendezzük meg a Trepljov színháza jelenetet. Akit sorsoltak nekem, lebetegedett, ezért Angéla ugrott be helyette. Mi a Nagyszínpadot húztuk, ami mindent egyből kontextusba tett. Éppen a Diktátort építették be a díszítők, egy-egy mondatra gurultak be az óriási díszletelemek, trégerek, festett szögesdrótparaván… elég szépen rímelt.

Miért vállaltad el a felkérést az Én, Iphigénia előadás rendezésére?

Elsősorban, mert a vígszínházas próba nagy hatással volt rám, jól dolgoztunk együtt. A monodrámára mindig úgy gondolnak a színészek, hogy ez egy olyan nagy megmérettetés, amit egyszer mindenkinek meg kell csinálni, azt hiszem, ez a rendezésére is igaz.

Az egyetemi előadásunkban is hasonló problémákkal foglalkoztunk: monológ alapú, narratív színházzal. Hogyan van az, hogy valaki mesél egy történetet a saját szemszögéből, akár nem is először, a mondatait is csak nagyjából idézi, miközben mutatja, hogy a másik fél erre mit reagált, és a szemén azt a jelenidejű csodálatot látjuk, amit az előbbi mozdulat kiváltott, és igazából már nem is a történet a fontos, hanem a jelentése, amire kifuttatja. A mesélő és a hallgatóság között élő párbeszéd van, a történetét és saját magát is kiszolgáltatja nekik. Závada Péter szövege ilyen szempontból igazán jó feladvány volt, folyamatosan, mintha filmben vágnánk, ugrál a plánok között a mesélő.  

Az Én, Iphigénia produkció három rendezés összessége, és úgy készült, hogy nem ismerhettétek egymás koncepcióját a próbafolyamat alatt. Hogy tud előadás születni három – vélhetően – teljesen különböző koncepcióból?

Az Örkény Színházban dolgoztunk az osztályommal a Secondhanden, ott nyolcan rendeztünk egy előadást. Itt annyival speciálisabb volt a helyzet, hogy ugyanaz a szöveg állt rendelkezésre, de itt nem is a koncepciók voltak a leglényegesebbek. Ez egy monodráma, egy színész maratonja, ahol elsősorban az előadó a fontos. Ettől csak érdekes lehet, a színei változhatnak, az olvasatok erősíthetik, gyengíthetik, de mindenképpen hatással lesznek egymásra. A három verzió feladata, hogy minél jobban megdolgoztassa a színésznőt, minél több lehetőséggel segítse őt.

Amikor már lerántottátok a leplet, és az utolsó héten összeért egy előadássá a három koncepció, másképp láttad a saját „felvonásodat”?

Annyiban változott, hogy kiderült, hogy a mienk lesz az első, ezért “nyitánnyá” alakítottuk, lényegi változás talán nem történt, összegeztük a próbafolyamatot, megpróbáltunk minden elemet a helyére rögzíteni, hogy Angéla biztonságban mozoghasson majd a színpadon.

Milyen lehetőségeid vannak az SZFE falain kívül megmutatni magad a diplomád megszerzéséig? Válogathat egy hallgató, hogy mit vállal el, vagy örül, ha van feladat?

Válogatni nem igazán, de ez egy nagyon bonyolult probléma. Örülünk, ha van feladat, jó érzés, ha az ember iránt valaki már csak az érdeklődés jelét is mutatja, van, akinek szerencséje van, és beleszeretnek, van, akibe nem, annak még rosszabb, de összességében, itt mindenki fél, hogy mi lesz utána, ez természetes. Dolgozni kell és bátornak lenni. A rendezés nagyon nagy felelősség, hogy az ember miről és hogyan beszél, és nagy feladat egy jó próbafolyamatot fenntartani. Pici igenek vezetnek el a teljes torzulásig, olyan kompromisszumokig, amik ellen kezd el az ember színházzal foglalkozni. Nagy rajtunk a felelősség, eldönthetjük, hogy művészek leszünk, vagy robotok. Pedig az egyetem számomra az első olyan intézmény, ahol jól érzem magam, nagyon sok tehetséges emberrel ismerkedtem itt meg, jó barátok és munkatársak lettünk többekkel. Például Bódi Zsófival még az egyetemen a Csehov-vizsgánkban dolgoztunk együtt, nagyon meghatározó próbafolyamat volt, ezért is szóltam neki, hogy örülnék, hogyha a mi etapunkba be tudna segíteni az Iphigéniában is. Bízom a véleményében, ha azt mondja, hogy valami nem működik, akkor az valószínűleg úgy is van. 

Ki volt a legnagyobb hatással Rád az egyetemi tanulmányaid alatt? Miért?

Olyan szempontból nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy az elmúlt három és fél év alatt a legösszetartóbb társaságunk lett, ebben biztos vagyok. Gyakorlatilag együtt élünk, mindenen közösen dolgozunk, abszolút ez van rám a legnagyobb hatással. 

Az elmúlt évekre visszatekintve azt kaptad az egyetemtől, amire számítottál a felvételikor? Voltak elvárásaid?

Sok lehetőségünk volt, és jó pár lehetőségünk elmaradt. De engem ez valahogy nem foglalkoztat igazán, azt csinálom, amit szeretnék, nem kell hozzá senki, hogy azt mondja, hogy csináljam. Ez az öt év elsősorban azért arról szól, hogy közösen találjuk ki, szerintünk ezt hogy érdemes csinálni, miket szeretünk nézni, az ízlésünk folyamatosan változik a közös munka során. Ez az egyetem csak egy épület, lassan mondjuk tényleg csak tető a fejünk felett, bár úgy látom, hogy most ez a tendencia mindenhol, ami sajnos elég elkeserítő. 

Amikor felvettek az egyetemre, nem ringattak minket szép álmokban, hogy majd dúskálunk az ajánlatokban, az egyetemi évek alatt ezt sok társunkon végig is nézhettük, ahogy a diplomához közelítés egyáltalán nem a megnyugvás és a beteljesedés, sőt. 

Jövőre fogsz diplomázni. Mi a terved az SZFE elvégzése után?

Nincs konkrét tervem és nem is tudok ennyire előre gondolkodni, talán nem is szeretnék. Az jó lenne, ha 30 nap alatt nem kéne előadást rendeznem, ha azokkal az emberekkel tudnék együtt maradni, akikkel most is dolgozunk, lehetőleg érjenek rá minél jobban; és ha nem kéne megélhetési dolgokat vállalni, se nekem, se azoknak (és vannak ilyenek jó páran), akik ezt az egészet még tényleg komolyan szeretnék venni.

Szerző: G. A.