35 évesen példakép, Kecskemét tehetségnagykövete lett a hazai musical világának kiemelkedő alakja, a Honthy- és Gundel-díjas Sándor Péter. Boldogtalan gyerekkorról, a színészi lét mozgatórugóiról és önfeledtségről beszélgetett vele a Kultúra.hu oldalán Várkonyi Éva.

A díjat szülővárosától, Kecskeméttől kapta. A kérdésre, hová, milyen polcra helyezi magában, kifejtette:

„Amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, az részben az életben maradást is jelentette számomra. 14–15 évesen identitásvesztett, szorongó, introvertált gyerek voltam. A kecskeméti amatőr színjátszó társulatban viszont átélhettem a színjátszás semmihez sem hasonlítható örömét; azt, hogy érzelmeket mondhattam vagy énekelhettem el a színpadon, ami a felszabadultság érzetét adta számomra. Mindig vártam a szerdát és a pénteket, amikor újra együtt lehettem a csapattal, és amikor erre gondoltam, színesebbnek láttam a világot. Ott kezdtem el kapiskálni, hogy a színház komoly felelősség, akármilyen darabról van is szó.

Nem gondoltam, hogy én egyszer még bárkinek a példaképe lehetek, de úgy tűnik, hatással tudok lenni másokra. Persze bennem is működik az egó, az öncélú önkifejeződés igénye, de ma már sokkal fontosabbnak tartom, hogy edukatív céllal adhassak is az embereknek. És annak a tudatát, hogy talán jó úton járok, megerősítette bennem ez a díj”.

Amikor eljött az Operettszínházból, közel háromezren petícióban követelték a visszatérését. Ennek kapcsán kifejtette:

„Egyvalamit megtanultam az életben: ilyen helyzetekben nem szabad harcolni. A színpadon viszont kőkemény elánnal és hittel kell dolgozni, és sosem szabad elfelejteni, hogy a színészet óriási felelősség. Többek közt azok iránt az emberek iránt, akik aláírták ezt a papírt, időt, energiát nem kímélve órákig álltak a színház előtt, eljöttek az utolsó előadásomra, és azt írták a posztamensekre, hogy „Szeretünk, Peti!”. Nehéz szavakba önteni, mit éreztem ott. Leginkább zavarban voltam, meghatódtam, és a ragaszkodásuk szeretettel töltött el. Megmondom őszintén, férfiasan, többször el is bőgtem magam. Ilyen szeretetözönre nincs felkészülve az ember. A fájdalomhoz hasonlóan az öröm és szeretet is képes letaglózni és szélsőséges állapotokat előidézni” – nyilatkozta Sándor Péter.