Nemrégiben Jászai Mari-díjat vehetett át Sára Bernadette, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház művésznője. A Petőfi Népében készített vele interjút Bajáki Zsanett.
A budapesti születésű színésznőt már kislány korában elvarázsolta a teátrumok világa, majd frissdiplomásként Kecskemétre került, ahol Ruszt József kezei alatt tanulta tovább a szakma fortélyait.
“Mivel a szüleim nagy operarajongók voltak, már egészen kicsi koromban megcsapott a „színpad szele”. Csodáltam, ahogy felgördül a függöny és mindent eláraszt a festék, a jelmezek és a kölnik illata. Akkor ugyan még csak ösztönösen, de már éreztem, hogy egyszer majd én is ott szeretnék fent állni és megnevettetni, megríkatni, boldoggá tenni az embereket, hiszen engem is mindig magával ragadtak a történetek” – árulta el Sára Bernadette.
A kérdésre, egyértelmű volt-e, hogy színész lesz, azt felelte: “Azt hiszem, sosem akartam más lenni. Annyira egyértelmű volt számomra, hogy minden út ide vezet. Gyerekként talán nem fogalmaztam meg ezt ennyire tudatosan, de sosem a magamutogatási vágy vezérelt, hanem a szórakoztatás, hogy a verseken, dalokon keresztül élményt adhassak az embereknek. A szüleim pedig mindig mindenben támogattak. Igaz, csak a harmadik évben sikerült bejutnom a Színművészeti Főiskolára, mégsem mondták soha, hogy válasszak inkább egy másik szakmát, mert úgyse fognak felvenni. Közös volt tehát az öröm, amikor 1971-ben elkezdtem a tanulmányaimat musical és operett szakon.”
Frissen végzett színészként rögtön Kecskemétre került: “Nagyon sok mindent köszönhetek a kecskeméti színháznak. Öt évet töltöttem itt, amikor rögtön a záróvizsga után Ruszt József leszerződtetett. Azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy a kecskeméti színháztörténet egyik legnagyobb fénykora volt ez, és amit erről a szakmáról tudok, azt főként Ruszt Józsefnek köszönhetem. (…) Noha operett szakon végeztem, csak prózai szerepeket kaptam, és úgy érzem, mindegyik egy újabb és újabb élmény, valamint lépcső volt a pályafutásomban. Egyedül a búcsúelőadásunk során játszottam énekes darabban Pollyt Brecht–Weill Koldusoperájából. Ezt követően, amikor Ruszt József felszerződött Pestre, hét-nyolc kollégámmal együtt magával vitt bennünket a Nemzeti Színházba, ahol nagyon sok emlékezetes produkcióban vettem részt, többek között Gábor Miklóssal a Nem félünk a farkastól című darabban. Miklóssal és feleségével, Vass Évával, már Kecskeméten igazi baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. De nagyon jó szívvel emlékszem vissza a hatalmas sikerű „Naplemente előtt” előadásokra is, amiket Bessenyei Ferenccel vittünk színpadra, vagy éppen a Szinetár Miklós által rendezett Don Juanra. Szintén nagy fordulat volt, amikor megismerkedtem a férjemmel, Cseke Péterrel és gyorsan feleség, majd családanya lettem. Sára lányunk születése után nem sokkal kaptam a felkérést a legendás István a király című rockoperában Gizella szerepére. Először nem is akartam elvállalni, mivel nem szerettem volna magára hagyni a pár hónapos kislányunkat, de olyan szerencsésen alakultak a körülmények, hogy a lakásunkhoz nagyon közel zajlott a forgatás. Az otthoniak tehát arra biztattak, hogy menjek és csináljam, majd ők vállalják a gyereket. Akkor persze még nem tudhattam, hogy ilyen nagyszabású, kultikus film első szereplőgárdájának a tagja leszek.”
Azt is hozzátette, számára nagyon inspiráló és gyümölcsöző, hogy a férje is színész, hiszen ismeri a szakmából adódó nehézségeket: “Szerencsés, hogy a társam tud mindent erről a szakmáról, az elmúlt évtizedek alatt csak a pozitív részét éltük meg ennek, a segítségről és kritikáról nem is beszélve. Fontos, hogy olykor kegyetlenül őszinte tükröt állítunk egymásnak, és megbízunk a másikban, hiszen tudjuk, hogy bármit is mond, azt azért teszi, hogy ezáltal segítsen és fejlődjünk.”
Arról, mit tart a munkája legizgalmasabb részének, kifejtette: “Egy-egy darab próbafolyamata olykor izgalmasabb számomra, mint maga az előadás. Szeretek kutakodni és a mélyére ásni annak a karakternek, amit éppen meg kell személyesítenem. Érdekel, hogy kiféle-miféle ember az, aki így beszél, ilyen helyzetekbe keveredik. Keresem a szavak, a mozdulatok értelmét, a mögöttes tartalmakat és igyekszem ezek alapján összerakni azt az embert, akit a színpadra viszek. Engem az inspirál napról napra, hogy minél hitelesebben közvetítsem a nézők felé annak a karakternek a formáját. Így lehet elérni, hogy a közönség is valóban átélje a drámák mélységeit, vagy éppen a vígjátékok örömét, a nevetést”.
Az interjúban arról is szó esett, milyen tanácsot adna a mostani pályakezdő színészeknek: “Azt hiszem, ugyanazt mondanám nekik, amit nekem a pályám legelején Ruszt József tanácsolt. Bár akkor még talán túl naiv voltam ahhoz, hogy értsem, mit is akart pontosan mondani nekem, de egyszer így szólt: Detty, elsősorban mint embert építsd fel magadat! Ezt a mondatot aztán én eltettem magamnak. Lassan megértettem, hogy mit akart ezzel Jóska mondani és én is ezt tudnám a fiataloknak továbbadni. Először önmagukat találják meg és utána jöjjön minden más. Nagyon erős embernek kell ugyanis lenni ahhoz, hogy valaki ebben a szakmában úgy találja meg az örömét, a boldogságát, hogy közben a tartása is megmaradjon.”