Sajnos nem vagyok Pesten. Nem tehettem le a „virágot” . Szerencsére Szatmáron lehetek. Innen figyelem, hogy mi történik. Sajnos azt látom, hogy az emberek nagy része pártpolitikában gondolkodik. Ez több éves divat Magyarországon.

Határontúli, de orosz származású alkotóként, akinek magyar az állampolgársága és magyar a tanult nyelve az orosz anyanyelv után, s akinek az ősei még csak nem is oroszok és magyarok sem: én azt gondolom, hogy a fiatalokra érdemes hallgatni. Nem a jobb vagy bal-ra. Ezek a fogalmak nem jelentik azt, ami alapján létrejöttek valaha.

Ezek generált, többnyire hamis képet festő rendszerek (szerintem), amelyek arra valók, hogy vagy így vagy úgy, de legyenek mindig olyanok, akik közelebb vannak ahhoz a bizonyos fazékhoz s máskor mások kerüljenek közelebb.

A származásom, az eddigi életutam, de a magyar kultúra iránti szeretetem, rajongásom, nemzetközi sokirányú múltam abban adnak bátorságot, hogy merjek bátorságot szerezni ahhoz, hogy elmondjam, hogy hogyan látom azt, amit olyan sokan másképpen látunk.

Többen tudjátok, hogy mindkét oldalnál dolgoztam és alkottam az elmúlt években. Mindenhol találkoztam igazságtalanságokkal és nagyon erős alkotói energiákkal. Ezeket nem fogom részletezni, mert nem elegáns. Nem szeretnék arról a sok nehézségről beszélni, ami mindkét oldalon ért. Azt a sok hívást telefonon elfelejteném, aminek mindkét oldalon voltak és vannak képviselői, akik fontos pozíciókban voltak és vannak. Talán lesznek. Számomra ezek a hívások mindkét részről nevetségesek. És magamnak sosem szerveztem le ezek által kedvezőbb helyzeteket. Mások kárára pedig igyekeztem sosem cselekedni. Akkor sem, ha provokáltak. Dolgoztam a Nemzetiben és az SzFE-n is. Mint az örök vendég Magyarországon.

Volt, amikor jól jött a nevem és volt, amikor érdekeltem egy adott intézményt alkotóként. Buktam, de voltak szerencsés csillagállások. Ebben a kollektív rendszerben megtapasztaltam, hogy semmi sem az, aminek látszik. Semmi sem olyan fényes vagy ragyogó. A jövő képzete elvakítja azokat, akik a hatalmat kergetik. Vagy ideákat. Ezek pár évre, esetleg évtizedre szóló sikerek lehetnek, de a változás szele minden történelmi homokszemet máshova helyez.

Új buckák alakulnak majd és nem ismert síkságok. Most is tartunk egy változás felé.

Én igazából annyit szeretnék írni, hogy örülök annak, amit az egyetemisták képviseltek az elmúlt hónapokban. Dolgoztam néhányukkal. Én nem tapasztaltam, hogy bal oldali emberekkel dolgoztam volna. Azt éreztem, hogy emberekkel kerestem és kutattam a nyáron. És folyamatosan érzékeltem, hogy hogyan esik szét egy világ, az ő Valóságuk. És ez megrendített és fájt.

Én azt gondolom, hogy a fiataloknak van igazuk, mert ők a jövő. Ma sokan kommentelnek az idősebb generációból, hogy libernyákok és balosok. Ez elszomorít, mármint az, hogy ez egy kommunikációs alap ma Magyarországon.

Vendégként mondom, hogy sokkal gazdagabbnak érzem ezt a nyelvet, mint amire használjuk sokan – sokszor. És nem érzem elegánsnak, hogy így kommunikálunk egymással.

Fontos az a gondolat, hogy nemzeti, hiszen a japánoknál és a svédeknél is erős tényező ez és még sorolhatnám. De valódi értékek kereséséről is szólhat ez az egész ma Magyarországon. És akárhogy osztok és szorzok: arra jutok, hogy a fiatalok lesznek itt akkor, amikor már nem lesznek az idősebbek. És ez arra enged következtetni, hogy az lesz, amit ők akarnak.

A világjárvány előtt vagy a két hullám között az volt, hogy néhány vendéglátóipari egységben találkoztam ilyen s olyan oldalról jövő fiatalokkal. A próbák után söröztek és ismerkedtek az emberek. Keresték a párjaikat vagy a szakmai továbblépéseket. Esetleg próbálták/próbáltuk sokan elűzni a magány szellemét. És azt vettem észre, hogy különböző oldalak emberei együtt nevettek vagy gondolkodtak. És többségük arról beszélt, hogy nem akarják így folytatni ezt az egészet. Mármint úgy, ahogy az előző generációk tették. Ezek az én csekély tudásom szerint olyan 20-30 éves történetek, amelyekben sokan arattak sikert és még többen tévedtek. Minden oldalról.

Kevés olyan ember van, aki a tévedéseket beismeri. Főleg a rendezői vagy az igazgatói pályán. Mert van egy olyan félelem, amit a régi iskolák oltottak belénk, hogy nem vagyunk erősek, ha sírunk. Szerintem egy lakatlan szigeten vagy egy pár napra elakadt liftben sok egymásnak ellentmondó ember sírna és nevetne. Ezek kultúrától és nyelvtől független tényezők, beidegződések, egyfajta szeretetnyelvek. Lényegtelen, hogy minek hívjuk. A lényeg, hogy az érzések a legmélyebb kommunikációk. Ezt csak ideig-óráig (évekig-évtizedig) tudja rendszerezni egy-egy hatalom, de a valódi hatalom közöttünk van, az emberek között.

Mi tudjuk most egymást szeretni vagy megérteni. Mindegy, hogy melyik hatalom felé vezetnek minket a médiumok. Mi a jelenben vagyunk gazdagok. Ez a mi jövőnk. Ez a fiatalok jövője, akik nem politikusok vagy bűnözők. Hanem emberek vágyakkal és félelmekkel.

Én drukkolok nekik, de nem azért, mert a jobb oldal ellen vagyok, s a bal mellett. Ez túl egyszerű gondolkodás számomra. Hanem azért, mert ők álmodnak abból a fiatalságból, amilyen fiatalságból álmodtak a mostani vezetők. Ez az álom a lényeges. Ez a vágy a fontos.

Én mindig azok mellett akarok lenni, akik a gyengébbek és támadhatóbbak. Jobb vagy balon. Magyarországon vagy külföldön. Nőknél vagy férfiaknál. Bárki esetében. Ennél nem tudok keresztényibb és liberálisabb lenni. Ennyi.

Most veletek vagyok FREESZFE!

DE NEM VALAKI ELLEN. HANEM VALAKI(K) MELLETT.

Ezt nehéz lehet megérteni sok embernek, de bízom benne, hogy egy világjárvány után, 2021 telén sikerülhet. Magamat is folyamatosan emlékeztetem arra, hogy több vagyok, mint egy oldal. A kettő együtt él évezredek óta. Egyik sem győz örökké. Csak mi itt és most. Ez a jövő. És ez a múlt. Mindent képviselünk szemtől-szemben.

Nézzétek el nekem, hogy idegenként (majdnem migránsként) elmondtam a naív természetű, de roppant lelkes véleményemet. Nézzétek el nekem a helyesírási hibákat és nyelvtan szerinti logikai buktatókat. És nézzétek el nekem azt, amit a feltételezett orosz vagy tatár vagy még nem tudom, hogy milyen őseim ártottak a ti őseiteknek. Nem én voltam. Vagy nem úgy. Na.

Én szeretni titeket. From Szatmár.

Sardar Tagirovsky

A szöveg a rendező engedélyével jelent meg.