Sarkadi Bence marionett-művész 22 éve foglalkozik bábszínházzal, eddig 44 ország többszáz fesztiválján szerepelt egyszemélyes előadásaival. Szigeti Balázs rendezővel, főiskolai docenssel, több, mint egy évtizede dolgoznak együtt. Bence idén két előadásával is kijutott a fesztiválra, melynek 60 éves történetében ez az első alkalom, hogy magyar szóló játékos előadásai kaptak meghívást. Az invitálás 10 napra szólt, így lehetőségük nyílt jópár előadást megnézni. Ezekről az élményekről szól most ez a beszámoló.

Félhomály a színpadon, egyhelyben futó torz öltönyös alakok, percekig ritmikus, asztmatikus zihálás. A színpad jobb első sarkában pódium: politikus kezd beszélni. Alig hangzik el pár sor, maréknyi agyagot ken a hajára. A szónoklat nem áll meg. Még egy marék agyag: ezúttal az arcába fröccsenti. Ujjával lyukat nyom a szeme helyére. Újabb és újabb réteg agyag. Még mindig szónokol, közben szamárfejet formáz az arcára tapadt anyagból.

Tovább beszél, megint agyag. A szamárfejből más és más groteszk alakok képződnek, vadul fröcsög az agyag, a fej tetején először szalmából haj, majd agyagból szarvak, végül az egész fej amorf gömbbé válik, már a száj sem szabad, csak artikulálatlan hangok szakadnak fel, s a képződményt megkoronázza egy Trumpot idéző szőke paróka. A színpad teljesen elsötétül, a színész meggyújtja a parókát saját agyagfején. Láng, elfojtott kiáltások, parázs, sötét.

Így indul a fesztivál egyik IN-programos előadása. Az 1961 óta kétévente rendezett Charleville-i Nemzetközi Bábfesztivál (FMTM Charleville) a világ talán legrangosabb bábos eseménye. A fesztivál két szekcióból, a versenyprogramból (IN-), illetve az OFF-programból áll. Ezek magyar elnevezése megtévesztő, ugyanis verseny kizárólag az OFF-programban van: egy zsűri az itt legjobban szereplő előadások közül párat kiválaszt a következő fesztivál IN-programjában való részvételre. Az IN-programot nem zsűrizik, itt szerepelni már önmagában egy szakmai vágyálom beteljesülése. Meghívásunk a fesztivál teljes idejére, vagyis tíz napra szólt, így a munka (11 előadás) mellett volt lehetőségünk arra, hogy IN és OFF előadásokat is nézzünk. Ebben a cikkben a teljesség igénye nélkül szemlézünk párat a látott előadások közül. A fesztiválon helyet kapott az egyszemélyes kukucskaszínháztól kezdve a nagyszínpados óriásprodukcióig, a tárgyanimációtól indulva az árnyjátékon, asztalibábábon, bunrakun, óriásbábon és még megszámlálhatatlan más formán át a vezetőpálcás és zsinóros marionettig minden, ami valamilyen szempontból kapcsolódik a bábhoz. Mivel nem életszerű, hogy minden látott műsorszámról részletesen írjunk, mélyreható elemzések helyett rövid körképet adunk az olvasóknak a legemlékezetesebb produkciókról.

Bár a charleville-i fesztiválon érdemes jó előre megtervezni, hogy milyen IN- vagy OFF-programos előadásokat szeretnénk megnézni, olykor érdemes céltalanul kószálni az egész belvárost átható forgatagban. A várost átszelő folyó kis szigetén belebotlunk a holland házaspár Fred Abels és Mirjam Langemeijer Electric Circus című lenyűgöző kiállításába, ahol óraműre, vagy éppen számítógépre szerelt önjáró bábok, szerkezetek bonyolult koreográfiáját figyelhetjük meg; néhol interaktív fizikaórába csöppenünk, ahol egy áramkör zárásával vagy földelésével kelthetjük életre a figurákat; sőt, ha nincs nagy sor, beülhetünk a kisbusz kétszemélyes nézőterére, ahol az ajtó ránk zárása után végignézhetünk egy automatizált mozgásra épülő, gegekkel és meglepetésekkel teli miniatűr kocsmai jelenetet.

Tovább haladva, a Palace Ducale főtéren szintén mechanikus installációt vesz körbe a közönség: kis fagylaltoskocsira emlékeztető zenélő járgány, belső terében megszámlálhatatlan pörgő-forgó alkatrész, fa, fém és műanyag figurák emelkednek, ereszkednek, forognak egy svájci síparadicsomba oltott Alice csodaországát idéző eklektikus, csodásan zűrzavaros hatalmas óraműben. A téren áthaladva nap nap után belebotlottunk az installációba, és minden alkalommal újabb és újabb apró részleteket, poénokat, történeteket fedeztünk fel az önjáró gépezetben.

Ugyaninnen vándorműsor indul: flashmob-szerűen kalapos fiatalok (a világhírű École Nationale Supérieure des Arts de la Marionnette diákjai) érkeznek egy húzható kocsihoz a tér különböző pontjairól, majd vezényszóra előre görnyednek, kalapjuk tetejéről groteszk arcok fordulnak felénk és így ugrálva, görnyedve, énekelve vonulnak végig az utcákon, folyton hívogatva maguk után közönségüket. A körséta után a főtérre visszatérve már látjuk a kígyózó sort az alkalmi nyitott tetejű cirkuszsátor előtt az esti „freak show’-ra. A minden este egyszer játszott, csordultig telt nézőtér előtti előadásban spanyol duó mutat egymástól független bizarr jeleneteket: látunk a rendőrnek öltözött páros testére erősített menekülő rab-bábot, város alatti csatornarendszerben didergő patkány-asztalibábokat, de még a némafilmes horrort idéző maszkos élőszereplős jelenetet is. Az etűdök olyannyira nem akarnak egymáshoz kapcsolódni, hogy a művészek a végén egy üveg bort ajánlanak fel annak a nézőnek, aki sorrendben fel tudja sorolni a jeleneteket. A freak show után a Palace Ducale-on már csak kevesen lézengenek, néhányan még átsietnek a szigetre az éjszakai Poe-monodrámára, ahol az egészalakos bábot mozgató színész arca ad hangot a főszereplő lelkében egyre erősödő démoni gondolatoknak. A többség azonban visszavonul pihenni, hiszen még sokáig tart a fesztivál.

MUPPETS RAPSODY teaser from Anonima Teatro on Vimeo.

Az Anonima Teatro Muppets Rhapsody című szabadtéri családi előadásának alapötlete az, hogy két fellépő különböző stílusú zenékre mozgatja és „énekelteti” a bolyhos, dülledt szemű muppet-fejeket. A koncepcióban nincs semmi egetrengető újdonság, az egyszerű bábok sem különösen egyediek, de a játékosok humora, lendülete, és a játék ritmusa magával ragadó. A Bohemian Rhapsodyra koreografált nyitószámot szeptember elején láttuk tőlük a spanyolországi Segoviában, a TITIRIMUNDI fesztivál búcsúvacsoráján, ahol a többi fellépő előtt spontán elhatározásból adták elő a szkeccset, azonban mivel épp nem voltak náluk a bábok, pusztán csupasz kezükkel mozogták le a koreográfiát, ami kiegészülve az előadók remek arcjátékával, így is teljes értékű élményt nyújtott.

Ezután különösen izgalmas volt az előadást teljes fegyverzetében, vagyis bábokkal látni. A Queen zenéjétől kezdve a hörgős metálordításon vagy épp a dadaista versszövegen át az operaáriáig terjedő skálán mozgó etűdök erejét a fellépők magával ragadó mimikája mellett az adja, ahogyan játszi könnyűnek láttatják a kezek egymástól teljesen független ritmikus mozgatásának egyébként rendkívül összetett feladatát. Ez az a típusú előadás, amelyet minden bábszínész osztály összerak egy elsőéves bábmozgatás vizsgára, az Anonima Teatro profizmusa azonban egyértelművé teszi, hogy nem véletlenül találkozunk velük lépten-nyomon a legnagyobb bábfesztiválokon.

Christophe Croës marionett-művész egy korai előadását Sarkadi Bence tizenhárom évvel ezelőtt látta egy belgiumi fesztiválon, és a fiatal francia bábos már akkor nagyon komoly szakmai színvonalat képviselt. A korábban látott jelenetet építette tovább és bővítette ki a mostani előadásában (The Twists and Turns of J. Golendrini). Technikai érettsége és játékának pontossága kiemeli a legtöbb marionettjátékos közül: minden egyes mozdulat kigondolt, kiforrott, és a tökéletességig kigyakorolt. Bábjait saját maga készíti és látszik a közel húsz év finomítása és folytonos továbbfejlesztése a kereszteken és a mechanikán: ahogyan az évek során újabb és újabb módosításokat vitt a szerkezeteibe. Croës munkássága iskolapéldája annak, hogy a legnagyobb marionettesek csak néhány műsorszámot visznek akár évtizedekig, azokat azonban a legprecízebb és legmagasabb szintre fejlesztve. A Golendrini történeteiben a képregények és a régi rajzfilmek inspirálta bábokat látunk egyszerű, szöveg nélküli két epizódban: a bábos egy bolha szerencsés kimenetelű halálugrását, valamint a megmenekült főhős egy molylepke iránti reménytelen szerelmét mutatja meg. Az előadás egyszerre elbűvölő és elegáns, humoros és bravúros.

Érdekes koncepcióval kecsegtetett a Compagnie Emilie Valantin Marionettes Hamlet maniplué(e)-jének műsorleírása, mely szerint a Claire Harrison színésznő által játszott Hamleten kívül minden más szereplő embernagyságú báb, amelyet egyetlen bábos mozgat. Ez az ígéretesnek tűnő alapkoncepció azonban nem működött a színpadon, hiszen akkor volna izgalmas a báb használata egy ilyen előadásban, ha olyat tud csinálni, amit egy élő színész nem, pl. szimbólummá válni, metaforaként jelen lenni, túllépni az ember fizikai határain, valamilyen módon túlmutatni az ember élő valóságán.

A bábok azonban itt az élő színészeket saját pályájukon akarják legyőzni, s ezáltal olyan hatást keltenek, mintha a társulat kényszerből helyettesítette volna az embereket a bábokkal. A reneszánsz próbababákra hasonító fantáziaszegény, bármiféle komplex mozgásra képtelen bábok animációjának elnagyoltsága és lassúsága (vagy sokszor az animáció teljes hiánya) mögött nem egy koncepció látszik, hanem az a kényszer, ahogy egyetlen bábos igyekszik megbirkózni a sokszor akár öt, együttesen jelen lévő báb mozgatásával. A másfél órásra húzott előadás úgy próbálja dramaturgiailag egyben tartani a történetet, hogy némely cselekményelemet epikus módon, verbálisan vetít ki egy vászonra. A báb használata egy Shakespeare-előadásban azt előfeltételezi, sőt, kívánja, hogy a darabot a bábszínház formanyelvére „lefordítják” és a báb szimbolikus természetéből adódó lehetőségekre építve újraértelmezik.

A Hamlet maniplué(e) azonban bábszínházi törekvései ellenére sem tud elszakadni a szöveg szó szerinti el- illetve lejátszásától, amit jól példáz az, hogy a Hamlet és anyja közti jelenetben a „ne tördeld a kezed” sort percekkel megelőzi a Gertrúd-báb látványos kéztördelése, vagy amikor a zárójelentben a halott Hamlet és a kidőlt próbababák sötétbe boruló alakja fölött megjelenik a mindenfajta iróniát (és ízlést) nélkülöző neonfeliratos szállóige: „the rest is silence”.

A spanyol Zero en Conducta társulat 2011 óta szerepel hatalmas sikerrel a világ legrangosabb fesztiváljain az alapitó Julieta Gascon és José Antonio Puchades bábjátékot és táncot ötvöző előadásaival. Az En Man Hé – Mechanics of the Soul című produkcióban egy Nolan nevű báb és az ő öt „lelke” történetét tárja elénk az ezúttal három táncossal ötfősre bővült társulat. A főszereplő embernagyságú báb létezése teljességgel az őt mozgató élő szereplőktől függ, a báb azonban nincs ennek tudatában. Ez az alapszituáció a bábszínpadon egyáltalán nem újdonság, a hagyományos japán bunraku színházra építő produkciókban, ahol 3 vagy több ember mozgat egyetlen figurát, a „mit jelent élni”, „mit jelent érezni”, „mi az a szabad akarat” és „ki vagyok én” jellegű kérdések kifejezetten adják magukat.

A spanyol előadás az ÉN keresését a lélegzés egyszerű jelenségén keresztül mutatja be: ahogy a báb ráébred arra, hogy mozgató nélkül nem lélegzik, és ahogy ez ellen lázad. Az egész előadást csodálatos koreográfiák és letisztult, pontos bábmozgatás jellemzik, mindezt rengeteg ötlettel és kreativitással ötvözve. A legszebb jelenet talán az, amikor Julieta Gascon egyedül van színen a főszereplő figurával, és tökéletesen játssza el, hogy abban a pillanatban ő maga az élettelen báb, akit Nolan mozgat. A „ki mozgat kit” játék rendkivül népszerű a bábszinpadon, de igazán jól kevesen tudják megvalósitani. Gascon virtuóz előadásában azonban ez a jelenet már önmagában világszám.

Frederic Bargy (Le Generale Electrique) Ödüsszeusz-előadása nem hoz áttörő technikai vagy koncepcionális újítást, azonban tökéletesen végzi el a vállalt feladatot. Odüsszeusz harcba indulásának, háborúzásának, bolyongásainak, végül hazatértének történetét szűk félóra alatt mutatja be bájos humorral és remek játékkal. Bargy legalább annyit játszik saját arcával és hangjával, mint magukkal a bábokkal. Eszköztárában kisebb hangsúlyt kap a hagyományos értelemben vett bábmozgatás, és inkább a történetmesélés, a váratlan váltások, valamint a helyenként elő-előbukkanó kreatív technikai megoldások (mint például a tenger hullámzását mechanikusan előidéző szerkezet, amelyen egy hajó magától ringatózik) viszik előre az előadást.

A holland Magisch Theatertje társulat Panta Rhei II című előadásának első három percében a néző úgy érzi, a művészek nagyon poétikus, mély tartalmat fognak közvetíteni szövegnélküli műsorukban, ez a benyomás azonban hamar szertefoszlik. Az ötven perces produkció egy olyan előadás benyomását kelti, amelynek készítése során egy remek bábtervező találkozott egy nagyon gyenge dramaturggal.

A műsorleírás szerint költői szálakkal összefűzött rövid jelenetek követik egymást az álomszerű világban, ez azonban a színpadon nem lesz több annál, mint amikor egy bábtervező osztály megmutatja féléves projektjeit: különös lények, kézfejből varázsolt figurák, maszkos színészek váltják egymást egy fájóan vontatott divatbemutatóban. A meditatív hangtálzenére vagy éppen néma csendben játszódó „jelenetekben” a sötétből fokozatosan előbukkan egy-egy báb, percekig nagyon lassan mozog, majd szépen lassan visszahúzódik a sötétségbe.

Dramaturgia helyett vizuálisan szépen kivitelezett lelassított gif-eket kapnak az első sorokban ülők: érzékletes, kifejező bábok unalomba fulladó minimalizált mozgását, azonban a hatalmas tér, a félhomály, a hosszú percekig tartó, teljes sötétségben történő technikai átállások, és a sokszor egészen kicsiny bábok miatt a kizárólag a vizualitásban megmaradó élmény a közönség jó része számára szinte élvezhetetlen.

A fesztivál egyik legnagyobb hatású előadása az Olivier de Sagazan nevével fémjelzett La Messe de l’Ane (A szamár miséje) című szürreális rémálmot idéző vízió volt. A nyitókép vizuálisan Francis Baconnek az eltorzított X. Innocent pápát ábrázoló festményét idézi, amikor egy különös alak félig klerikus, félig idősotthoni ruhában, egy szamárfigurát szorongatva eszelős nevetésbe kezd, mely egyre inkább szamárordításba fordul. Ezt követi a már fent leírt, agyaggal eltorzított fejű politikus beszéde.

A szobrászatból induló de Sagazan korábbi színházi munkásságát jellemzi, hogy az agyagban találta meg azt a formanyelvet, amellyel megkérdőjelezi az organikus életformát. Performanszaiban saját testét teríti be az agyaggal, így vizsgálja a létrejövő objektumot – ebből építkezett első nagyhatású egyszemélyes előadása a Transzfiguráció, amelyben emberből fokozatosan alakul át szörnyszerű figurává. Az ehhez hasonló átalakulás az alapja A szamár miséjének is, amelyben de Sagazan öt táncossal együtt megy át újabb és újabb átváltozásokon: politikusokat, orvosokat, ápoltakat, tüntetőket, papokat látunk, ahogyan az agyag segítségével reflektálnak társadalmi szerepükre, valamint rajzolják újra a normalitás és az őrület határait.

La Messe de l'Âne – teaser from Les Brigittines on Vimeo.

A szamár miséje kivételesen sokat bíz a befogadói értelmezésre: rajtunk áll, hogy a zene, a mozgás és az agyag-test interakció nagyon erőteljes jelképeiből miket olvasunk ki. Látjuk, ahogy az agyag segítségével a női test férfivé alakul, majd egy boncasztalon fekvő nő felhasított agyaghasát veszi körbe öt orvosi ruhába öltözött alak, akik bemosakodást idéző mozdulatokkal kenik fejükre az agyagot, formáznak bizarr állatfejeket, s lesz egyszer csak az orvosi szituációból különös, közös énekkel kísért egyházi szertartás, végül a magára hagyott test életre kel és a színpad elején a sebbe nyúlva vizsgálgatja felmetszett testét.

Az egész előadás alatt figyelemreméltó a színészek precizitása: a jelenetek nagy részét vakon játsszák a szemükre kent anyag miatt, ami egy főképp mozgásra épülő fizikai színház esetében lenyűgöző teljesítmény. Démoni alakok, sárba mocskolt csipkeruhás hölgyek, és a vissza-visszatérő szamáralakok vad kavalkádja az este második fele, míg végül az öt táncos különös szoborcsoporttá alakul, melyet maga de Sagazan borít le hálóval és ken be végső gesztusként egy hatalmas dézsa agyaggal, hogy az így létrejövő forma egyszerre idézzen egyházi szoborcsoportot, majd vörös fényben úszva, lüktetve dobogó szívet vagy éppen anyaméhet, amelyből a végén sorra bújnak elő a fellépők.

Az előadás nem véletlenül vált egy bábszínházi fesztivál egyik legsikeresebb produkciójává: az agyaggal beborított emberi testek mint a bábok, az élő és élettelen határmezsgyéjén táncolnak. Itt maguk az élő szereplők válnak bábokká azáltal, hogy mimikájuk elvész az elkent agyag alatt, emberi arcuk helyett bármilyen képzeletbeli lény képét fel tudják venni, és agyaggá vált testük egy külső hatalom, egy mozgató erő – a mindent irányító szobrász – játékszerévé válik.

A szerzőkről:

Sarkadi Bence marionett-művész 22 éve foglalkozik bábszínházzal, eddig 44 ország többszáz fesztiválján szerepelt egyszemélyes előadásaival. Szigeti Balázs rendezővel, főiskolai docenssel, több, mint egy évtizede dolgoznak együtt. Találkozásukat az ELTE angol szakának köszönhetik, ahol mindketten Shakespeare bábszínházi, illetve színházi adaptációiból doktoráltak. Legújabb közös munkájuk, a Bench-Time Stories (Pados mesék) c. felnőtteknek szóló előadás a szeptemberben megrendezett 21. Charleville-i Nemzetközi Bábfesztivál versenyprogramjában szerepelt, csakúgy, mint Sarkadi Bence másik előadása, a „The Budapest Marionettes” (Világjáró marionettek). Charleville-ben 2009 óta nem volt magyar bábos az IN-programban, és a fesztivál 60 éves történetében ez az első alkalom, hogy magyar szóló játékos előadásai kaptak meghívást.