VígszínházGalambos ErzsiBalázsovits LajosCserhalmi György
  • facebook
  • instagram
  • 2022. október 1., szombat
    banner_bigBanner4

    Sárosdi Lilla: “Már meg tudom élni annak a büszkeségét, hogy volt bátorságom”

    2022. szeptember 22., csütörtök 20:48

    A Harvey Weinstein szexuális zaklatási botrányait robbantó New York Times-cikk megjelenése és a #metoo hashtag megszületése után másfél héttel, 2017. október 14-én Sárosdi Lilla a Facebook-oldalán osztotta meg saját abúzustörténetét, majd megnevezte az elkövetőt, a Vígszínház Kossuth-díjas főrendezőjét és korábbi igazgatóját, Marton Lászlót. Hamarosan körülbelül egy tucat nő mesélte el a médiában, hogyan zaklatta őt a rendező. Sárosdi Lilla azóta Franciaországban él férjével, Schilling Árpád rendezővel és gyermekeivel. Most a Telexnek nyilatkozott.

    A felvetésre, miszerint van, aki együttérez vele, más rágalmazónak tartja, a színésznő úgy reagált: “Megosztó vagyok, mint minden olyan ember, aki határozottan vállalja a véleményét, és mint minden nő, aki pofázik. Emellett a nevem egy olyan dologhoz köthető, ami mély problémára mutat rá, ráadásul a szexualitás témájában. Nem beszélve arról, hogy egy idős, köztiszteletben álló, joviális urat lepleztem le, hogyan abuzált embereket. Az ilyesmit nem szívesen halljuk megbecsült személyekről.”

    A külföldre költözés kapcsán úgy fogalmazott: “Nem menekülés volt, inkább betelt a pohár nálunk. Árpád elég sok közéleti munkát belerakott abba, hogy bizonyos változások elindulhassanak az országban, aztán az alapítványát egy tizennégy hónapos NAV-vizsgálattal elintézték. Közben nemzetbiztonsági kockázatnak is nyilvánították, ő pedig biztos volt abban, hogy itt hamarosan minden csak még rosszabb irányt vesz. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ebben egyfajta kalandvágy is, mert mindketten nagyon vágytunk már valami újra. A lányunk akkor már francia iskolába járt itthon, és a Krétakör is nagyon sok szállal kötődött a franciákhoz, és mivel egy rendező barátunk, Kollár Adél egy Die nevű déli kisvárosban lakik, végül mi is ide költöztünk.”

    “(…) Első generációs migránsnak lenni nagyon kemény meló. Mint általában a magyarokban, bennem is rengeteg kisebbrendűségi komplexus sűrűsödött össze, ami külföldön mélyen gyökerező szorongásokat hoz felszínre. Kelet-európai családból jövök, ahol a nők küzdöttek az áldozatiságukkal és a proliságukkal, és sosem hittek abban, hogy érnek igazán valamit ebben az életben. A bevándorlólét viszont nagy tanító, és fantasztikus, hogy az ember ennyi idősen is képes átlépni az árnyékát. Négy év alatt Franciaországban több gondoskodást kaptam rendszerszinten, mint Magyarországon 40 év alatt. Megrázó különbség, hogy ott a rendszer nem büntetni és megalázni akar folyamatosan, és nem akarja velem elhitetni, hogy egy megbízhatatlan hülye vagyok” – tette hozzá.

    Öt éve, 2017 októberében álll a nyilvánosság elé a történetével, Marton László két év múlva meghalt, ezután pedig voltak olyan hangok, amelyek azt sugallták, hogy a rendezőt ez az ügy vitte a sírba. A kérdésre, megvizsgálta-e a saját felelősségét ebben, azt válaszolta:

    “Megvizsgáltam, de ahogy arra többen is felhívták a figyelmemet a környezetemben: Marton László rákos beteg volt, és a halálát azért mosták össze a személyemmel, mert ezzel is engem akartak büntetni. Ez is az áldozathibáztatás egyik formája. Nekem fogalmam sem volt a betegségéről, de ha tudok is róla, akkor sem kellett volna, hogy közöm legyen hozzá. Engem akkor csak a helyzet rettenetes igazságtalansága hajtott, hiszen ekkor már nagyon régóta, de még mindig aktívan buzgott bennem ennek a traumának a nyomasztó érzése. Bármilyen emlék, ami az esethez kötött, húsz év után is ugyanolyan haragot hozott fel bennem. A Weinstein-sztorival pedig eljött egy történelmi pillanat, amikor azt gondoltam, itt az ideje kimondani az igazságot. De látod, most is én magyarázkodom, és nem a bűnelkövetőnek kellett magyarázkodnia, mégpedig bíróság előtt. Szerintem itt azt a kérdést kellene inkább föltenni, hogy Marton ötven éven át gyakorolt hatalmi visszaéléseivel neki és a környezetének hogyan kellett volna elszámolnia egy ideális rendszerben” – szögezi le Sárosdi Lilla.

    “Amin akkor át kellett mennem, amiatt nagyon sajnáltam magam, de most már meg tudom élni annak a büszkeségét is, hogy volt bátorságom ehhez, és én lehettem az, aki itthon elindított egy nagyon komoly változást – persze ott állt mellettem rengeteg ember, akik támogattak és valódi civil kurázsit mutattak” – mondja a színésznő.

    Az ügy egy pontján az egyik kormánypárti lap a Lúzer című színházi előadásuk meztelen és szexuális tartalmú jeleneteit húzta elő a személyét hiteltelenítő érvekként. Erről úgy nyilatkozott: “Még ennél is megalázóbb és lesújtóbb volt, hogy a kollégáimnak nekem kellett könyörögnöm, hogy legalább a színház védelmében mondjanak valamit arról, hogy mi a különbség egy művészeti alkotás és a valóság között. A kritikusok céhe állt nyilvánosan mellém és állt ki a színházművészet mellett, miközben még a legközvetlenebb színésztársaim is hallgattak. Pár hónap múlva egy bevásárlóközpontban összefutottam egy egykori krétakörös színészkollégámmal, aki rendezett is engem, és akit nagyon kedvelek, és amikor megkérdeztem tőle, hogy ezután miért nem hívtak fel legalább azzal, hogy mellettem állnak, azt válaszolta: „Miért kellett volna, hogy felhívjunk? Ez a te igazságod, én nem voltam ott abban a kocsiban.” Igazi tőrdöfés volt, már csak azért is, mert korábban vele is részletesen megosztottam, hogy mi történt velem tizenhét évesen abban a fehér BMW-ben, és a történetet fel is használtuk a közös előadásunkban. És emlékszem, még én szégyelltem magam, miután a plázában elbúcsúztunk – ahogy akkor is én szégyelltem magam, amikor nem voltam képes megtenni azt, amit a híres rendező az autóban kért tőlem, és én sírva kértem tőle bocsánatot, mert ő megsértődött, miközben a hátsó ülésen mellettem ülő barátja zavartalanul szerzett örömet magának. Egy másik kollégám pedig utólag azt mondta nekem, „ne haragudj, hogy nem álltam ki melletted, de én együtt jártam Martonnal a gőzbe”, de ezen már csak röhögtem. Ezek jól mutatják az általános morális szintet. De azt is mindig hozzá kell tennem, hogy rengeteg embernek vagyok hálás a támogatásáért, és a Krétakörből is voltak páran, akik erőt adtak nekem” – mesélte a színésznő.

    Arról is beszélt, mit gondol az elméletről, miszerint a trauma jót tesz a színészetnek: “Hát persze, „ezért vagy te ekkora zseni, mert abuzáltak!”. Nagyon különleges színész, csak éppen alkoholista, és egy tönkrement élet – de ez senkit nem érdekel. Szerintem nagy probléma, hogy a színészképzésben nem dolgoznak olyan pszichológusok, akik kontrollálják azt a nagyon érzékeny folyamatot, amit a színészet jelent. Régi vita a szakmában az is, hogy a terápia vajon kigyomlálja-e az emberből a tehetséget. „Nem akarok normális lenni, mert akkor rossz színész leszek.” Biztos vagyok benne, hogy inkább jobb lettem, már csak amiatt is, hogy már el tudom engedni a bizonyítási kényszereimet. Szerintem emiatt voltam a színpadon is mindig sok, mert nem hittem abban, hogy a kevesebb is lehet elég” – fejti ki a színésznő.

    A teljes interjú ITT olvasható.

    banner_bigBanner1
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram