Versenytáncosnak készült, mégis megpróbálkozott a Színművészeti Főiskolával és rögtön bekerült Horvai István osztályába. Két éve elvállalta a Thália Színház művészeti vezetői posztját. Schell Juditot az Origo kérdezte.
„Az lett volna logikus, ha a Táncművészeti Főiskola táncpedagógiai szakára jelentkezem, hiszen folyamatosan táncoltam. De az osztálytársaim többsége a színművészetire jelentkezett, ezért azt gondoltam, abból nem lehet baj, ha kitöltök még egy jelentkezési lapot. Bár nem nagyon javasolta senki. Mégis elsőre bekerültem Horvai István osztályába. (…) Már a felvételi utolsó fordulóján fel akartam adni. Akkor tartottak először egyhetes vizsgát a 3. fordulóban, amelynek a 3. napján éreztem: ez nekem sok. Felhívtam édesanyámat egy telefonfülkéből – hol volt még a mobil -, hogy elmondjam, nem bírom tovább. Miközben vártam, hogy felvegye a kagylót, hallottam, hogy a szomszédos fülkében valaki kétségbeesetten hajtogatja: „Elegem van az egészből!” Kinéztem, Fekete Ernő volt az, a későbbi osztálytársam. Az ő szülei sem engedték, hogy feladja, engem is arra kért az édesanyám, hogy csináljam végig, ha már belekezdtem” – mesélte az Origónak Schell Judit.
„Az első év végén rendeztek a főiskolán egy Madách-fesztivált, amelyen külföldi színinövendékek is részt vettek, a Tragédia jeleneteit vittük színre. Horvai István Erikára és rám osztotta Éva szerepét, és ránk bízta, hogy játsszuk le egymás között, hogy melyikünk kerül a fesztiválon a közönség elé. Nem szoktam könyökölni, hagytam volna, hogy Erika játssza, de egy nap előjött a lumbágója. Így szegény a földön elterülve nézte a ‘tündöklésemet’. Disznóólban játszottuk a paradicsomi színt, kollégiumi párnákból szórtuk ki a tollat, a menza konyhájáról kértünk kelléknek moslékot. Az abszurd, de alaposan kidolgozott szituáció felszabadított. Addig azt hittem, azok a tehetségesek, akikben van valami különös elvontság. Akkor megértettem, hogy az csak körítés. Csak a munka számít, még akkor is, ha ettől unalmasabbnak látszom a színpadon kívül” – mesélte a színésznő.
„Az elején nagyon sokat tanultam a szakmáról Valló Pétertől és a radnótis kollégáktól.
Ezt a pályát – ahogy bármi mást is – csak úgy érdemes csinálni, ha közben jól érzi magát az ember.
Én egy idő után elkezdtem magam jól érezni a színpadon, kényelem- és otthonérzetben gyakoroltam a hivatást. Ami fontos dolgokat adott, terápiás hatással járt. Erősített női létemben, segített megoldani, feldolgozni a problémáimat. A színpadi munka közben sok mindent ki tudtam beszélni magamból a szerepek által, ahogy egy festő festi ki magából, vagy egy zeneszerző transzponálja hangjegyekké az örömét, bánatát” – tette hozzá.
Csányi Sándor leköszöntével vette át 2018-ban a Thália Színház művészeti vezetői posztját.
“Sosem tudhatjuk, hogy mit hoz az élet. Amikor felkértek a művészeti vezetésre, adtam magamnak három napot, átgondoltam a dolgot, és igent mondtam.
Két évad után elmondhatom, hogy bár vannak sűrűbb, hajszásabb időszakok, alapvetően élvezem a pozícióval járó munkát. Amikor elvállaltam, eldöntöttem: olyan színházat szeretnék, ahol jó előadások vannak, a színészek megbecsülik egymást, jól érzik magukat. Leegyszerűsítve, az a dolgom, hogy vigyázzak mindarra, ami a Thália Színházban értéket jelent” – hangsúlyozta Schell Judit.
A kérdésre,nőként ez könnyebb, nehezebb, vagy ez a szempont indifferens, azt felelte: „Manapság már nem okoz nagy meglepetést, ha egy nő kerül vezetői posztra. De hogy ki mit gondol erről magában, az függ a neveltetéstől, a szülő-gyerek kapcsolattól, sok más tényezőtől. A megítélés szempontjából az sem mindegy persze, hogy egy vezető mit talál fontosnak.
A saját érdekeit helyezi előtérbe vagy a közösségét? Ez pedig személyfüggő, nem az számít, nő vagy férfi az illető.
Én nem érzékelem, hogy megváltoztak volna velem szemben a kollégáim. Mert nem is a pozícióban rejlő hatalmi lehetőség vonzott, hanem az azzal járó kreatív feladatok.”