Megújult a Szimpatika magazin, a júniusi szám címlapján Schell Judit látható, akiről a Normafánál készültek képek, mint kiderült a közelben lakik. A színésznőt Kalmár András kérdezte arról, hogy van mostanában.
Alföldi lány Debrecenből, mégis felköltözött a hegyre: “Tudatos döntés volt, ez volt az első gondolatom, amikor Pestre kerültem. Meg az, hogy minden nap át akarok menni a Dunán. Mert olyan csodálatos nézni a vizet, és ami körülötte van. Elegem volt a rónaságból. Tizennyolc évesen egyértelmű volt, hogy a fővárosba kell mennem, reméltem, hogy táncos vagy színész leszek.”
Főiskolásként, 20 évesen született meg az első gyereke, Lackó. A kérdésre, a környezete megpróbálta-e lebeszélni a gyerekvállalásról mint diploma előtt álló színésznőt, azt felelte: “Számomra ez nem volt kérdés, bár Horvai tanár úr viccesen megkérdezte, hogy ismerem-e az apját. Mondtam, hogy persze. És ő sem próbált lebeszélni róla. (…) Míg a színházigazgatók, rendezők válogattak az osztálytársaim közül, gyakorlatra hívták őket, én gyesen voltam. Nehezen indult a karrierem, de aztán szerencsém volt, és a Radnóti Színházba kerültem.”
Arról szólva, hogy kért egy évet és elmentem Spanyolországba a gyerekekkel, úgy nyilatkozott: “Szükségem volt arra, hogy kiszakadjak a megszokott közegből. És amikor visszajöttünk, már nem is mentem vissza a színházba. Egy ilyen befelé fordulós hangulatba kerültem, és nem akartam ugyanabba visszaállni, amiből kiléptem. (…) Jó kaland volt, nagyon. (…) Most keresgetem a helyemet… De inkább forgatni szeretnék, ahhoz van nagyobb kedvem. (…) Az elmúlt két évben elkezdtem keresgélni magamat. Ez valószínűleg összefügg azzal is, hogy hamarosan ötven leszek. Meg a szakmában eltöltött idő… Színházat ugyan váltottam, de szakmát nem. És nem is akarom abbahagyni, csak formálódom. Megpróbálok fejlődni… (…) Most egy kicsit újra összerakom magam. Minden szempontból.”
Arról is faggatták, mi az, ami más a színházban: “Az, hogy nincs ráhatásod a saját életedre. Nem tudsz tervezni. Ha egyszer bedugod a fejed a vízbe, nem tudsz többé kijönni. Úgy érzem, hogy az élet elmegy, és nagyon kevés idő jut feltöltődésre a színház mellett. Szeretem a kollégákat, és szeretek játszani, de más dolgok is érdekelnek.
A film sokkal intimebb, zártabb közeg, átláthatóbb, tudom, hogy mikor indul és mikorvan vége. Összehozza az embereket, egy konkrét időszakra kell koncentrálni, mindenkiegy ügyért dolgozik. Most ott érzem magam biztonságban.”