„A Centrál Színház mutatta be Alan Bennett drámáját, a Beszélő fejeket. Az előadást Puskás Tamás rendezte, az egyik beszélő fej Scherer Péter. A színész szűk három hét alatt készült fel Graham szerepére, mert előtte egy Karinthy-bemutatóra tanult irdatlan mennyiségű szöveget” – írja a Theater.hu. Farkas Éva készített vele interjút.

Grahamként egy kicsit mentálisan sérült, az anyukájával még 50 évesen is együttélő férfit alakít. Arról szólva, egy ilyen karaktert ziccerhelyzetként él-e meg, Scherer Péter elmondta: „A Made in Hungáriában hasonlóan néztem ki. Rám adták a jelmezt a tergál pulcsival, azt betűrtem a gatyába, elválasztottam a hajam, fölhúztam a vállam, és dőlt a röhögéstől mindenki, pedig még nem szóltam egy szót se. (…) A szerepben megjelenik a tragikomikum, s ráadásul ez a legértékesebb humor – legalábbis számomra.”

A színész arról is beszélt, nem szokatlan száméra a monodráma műfaja: „A monodrámát szokni kell. Sokan izgulnak, én nem izgulok, de tudom, milyen az, amikor valaki kiáll a színpadra, s minden szem őrá néz. Nincs zene, nincs szcenika, nincs süllyedő-emelkedő Tündérek, meg Puck, csak te vagy ott a közönségnek. Meg kell tanulni azt is, hogy hogyan osztod be az erődet, mert a szövegen belül mindig vannak erőteljesebb és pihenősebb részek.”

Azt is hozzátette: „Az évek során az ember összeszedi, hogy mi minden hat a színpadon. Akiktől én tanultam – Jancsó Miki bácsitól, vagy a Krétakörben Schilling Árpádtól, Mundruczó Kornéltól, és mindenféle más rendezőktől, de Mucsi Zolitól is -, azt tanultam meg, hogy leginkább az egyszerűség hat. Rendeztem már néhány előadást, s amit én számon tudok kérni a színészeken, hogy teljesen egyszerűek legyenek. Ne a darab hatását játsszák el, hanem a pillanatnyi szituációt. Amit Peter Brook mond: ha van egy üres tér, s abba a térbe bejön egy ember, és te őt nézed, és ő tudja, hogy nézed, ez innentől kezdve színház. Hogy innen megtörténik-e a csoda, nevezetesen: hogy a nézőben lesz-e egy aha élmény, egy felismerés, hogy én egy ilyen emberrel már találkoztam, vagy netán a közeli rokonságban ismerek hasonlót, vagy netán magamban fedezek fel valami ilyesmit, az katartikus tud lenni. És ehhez nem kell nagy szcenika.”

Arról is faggatták, ha a pályára gondol, ilyennek képzelte-e: „Azt szoktuk mondani Mucsi Zolival, hogy ha 25 évesen megkérdeztek volna, hogy 50 pluszosként jó lenne- e nekünk egy ilyen szitu, mint amiben most vagyunk, akkor mindketten azt mondtuk volna, hogy ’hagyjál már, úgyse lesz ilyen’, tehát bőven elfogadtuk volna. Nagyon jól érzem magam szakmailag. Sok jó munkám van, azt érzem, hogy szeret a közönség, néha még különböző díjakat is kapok. (…) Én őrületes tempót nyomtam az elmúlt 15-20 évben, volt olyan, hogy 30 fölött játszottam havonta az ifjúsági előadásokkal együtt. Ez szerencsére most már kicsit kevesebb, a Covid befékezett, de most is 20 fölött játszom. Amúgy meg egyre inkább érzem azt, hogy jó dolog a Balcsin a kertben ücsörögni, és nézni a naplementét.”