A Franciaországban élő Schilling Árpád, akinek horvátországi rendezése október 8-án vendégszerepel Budapesten. Ennek kapcsán kérdezte a Népszava.
A teljes interjú ITT érhető el.
Az Éden Panzió című előadása valódi eseményt, a 71 áldozatot követelő hűtőkamionos embercsempész bűntettet dolgozza fel. A kérdésre, hogyan született ez a produkció, elmondta:”Két írótárssal – Jakab Julival és Zabezsinszkij Évával – dolgoztam együtt, de felhasználtuk a színészek improvizációit is. (…) Ez egy család története, a konkrét cselekmény pedig egy lagziban játszódik, pontosabban egy panzióban, amit erre az eseményre kibéreltek. Itt gyűlnek össze a családtagok. Ebből a klasszikus helyzetből tárulnak fel különböző bűnök, amiket a szereplők korábban elrejtettek. Engem, mint legtöbbször a hatalom kérdése, mechanizmusa érdekelt, hogy miként tud egy közösség alkalmazkodni egy hatalmi szerkezethez, melyek azok a belső motivációk, amelyek ezt a hatalmat legitimálják.”
Azt is hozzátette: “Én többek között azért is hagytam el az országot, mert nem bírtam elviselni, hogy akár a közvetlen környezetem is hogyan alkalmazkodott az általam tűrhetetlennek tartott narratívához. (…) A művészet betöltheti az élő lelkiismeret szerepét. Bemutathatja, mi az ára a tabusításnak, az elhallgatásnak, a tagadásnak. Lesznek, akik belepusztulnak, mert nem bírják el ezt a lelkiismereti válságot, vagy ezt a terhet más cselekedeteikben vezetik le, akár családon belül, erőszakosan.”
A kérdésre, továbbra se szeretnének-e Magyarországon dolgozni, kifejtette: “Történtek olyan helyzetek, amelyek feldolgozása a mi és mások részéről is még eltart egy darabig. De biztos vagyok benne, hogy ez nem egy lezárt történet. Azt jó látni például, hogy az ellenzéki előválasztás idején a művészek is igyekeznek felvállalni az ismertségből adódó felelősségüket. Nekem mindig voltak konfliktusaim abból adódóan, hogy miért nyitom ki a számat. Végre történik valami, és sokan megértik, hogy felelősségük van a saját és mások életének alakításában.”
A zaklatási botrányok kapcsán arról is faggatták, mit gondol, mi változott azóta: “Ma már nem érzem magamban azt az erőltetett küldetéstudatot ezzel a kérdéssel kapcsolatban, mint korábban. Szembenéztem a saját hibáimmal, amit az ügy kirobbanásakor elkövettem, még ha a metoo és a feminizmus lényegi részét továbbra is fontosnak tartom. (…) Még mindig rettenetes titkokat hordoznak színházban és azon kívül is. (…) Abban bízom, hogy eljön az idő, akár a fiatalok ébredésének és számonkérésének köszönhetően, hogy lehet majd nemet mondani a tekintélynek is. Többet ér majd az önbecsülés az érvényesülésnél.”