Interjú készült Dinyés Dániellel, a Szegedi Nemzeti Színház leköszönő zeneigazgatójával a közelgő Kalóz-bemutató apropóján. A Momus.hu oldalán jelent meg. Lapszemle.

A teljes interjú a Momus.hu oldalon olvasható.

– Április 14-én mutatjátok be a Szegedi Nemzeti Színházban Verdi operáját, A kalózt, ami Magyarországon most először kerül színpadra. Miért pont erre a darabra esett a választásotok?

– Eredetileg a Falstaff lett volna, azt is hirdettük meg. Utána jöttek szép sorjában a válságok. Bezárunk vagy nem zárunk be? Kiengedi-e az Operaház a tervezett énekeseket vagy sem? Az Operaház persze beleállt a kérdésbe, de már azután, hogy teljesen megterveztük az évadot és ki is hirdettük, teljesen hozzájuk igazodva. Így az az énekesünk, akit a címszerepre szántunk, visszalépett az összes szegedi fellépésétől. (Majd elmaradt az a produkció, amiért lemondta a szegedi állását, az operai ígért előadásszáma jelentősen megcsappant, majd a gázsiját levitték a felére.) Fontos volt, hogy nem hívhattunk vendégeket a válságból következő szűkös anyagi lehetőségeink miatt, mindent a társulattal kellett megoldani. Így hát körülnéztem, mi az a (lehetőleg) Verdi-opera, amit a meglévő csapattal ki tudnánk állítani? Végignéztem a lehetőségeket és A kalózra esett a választásom, ami a lehetőségeinkhez igazodva nagyszerűen kiosztható.(…)

– Ejtsünk szót A kalóz kapcsán Rólad is, ugyanis zeneigazgatói működésed legutolsó premierje lesz. Úgy tűnik, hogy ugyan Barnák Igazgató Úr megnyert egy újabb ciklust, de Te nem vállaltál vele még egy szakaszt. Önként dalolva mégsem folytatod. Miért nem?

– Összetett problémakör, de megpróbálom felfejteni az elejéről! Amikor én ezt a feladatot elvállaltam, már folyt Barnák Laci ciklusa. Már akkor tudtuk, hogy kicsivel több, mint három évre szól a megkeresés. Egy igazgatói ciklus általában öt év, én ebből kaptam hármat. Azért vállaltam el, mert Szeged emberemlékezet óta az ország második legnagyobb operai játszóhelye. Megvannak benne azok a lehetőségek, amikben én hiszek és ki akartam próbálni. Főbb vonalakban: a társulati működés, és a társulaton belüli normális kommunikáció, az odaforduló figyelem, mert csak így lehet bármit elérni. Lassan huszonöt éves színházi pályafutásom alatt ezekkel elvétve találkoztam csak és úgy voltam vele, hogy ez engem érdekel, akár mint pusztán kísérlet is, hogy lehet-e manapság ilyet? És volt még egy nagyon személyes indokom. Egy teljes évig dolgoztam Oberfrank Gézával az Operastúdióban 22-23 éves koromban és gyakorlatilag tőle tanultam mindent az operai szakmáról, őt tartom operai mesteremnek. Imádta Szegedet, bármennyire is úgy érezte, hogy Őt innen elüldözték, mégis csodás emlékeket őrzött róla. Azt gondoltam, hogy a Tőle tanult dolgok miatt is meg kell próbálnom, és többször is a lelkemre kötötte, hogyha úgy alakulna, akkor mindenképpen menjek oda dolgozni. Pont két hónappal a pandémia kitörése előtt volt, amikor igen mondtam erre a dologra.

– És utána elért minden, ami egy színházat elérhet, válság 1-2-3, bezárás, szünetelés, egyedül épület felújítás nem volt.

– Így van, amikor igazán elkezdhettem volna, abban a pillanatban kitört a pandémia és hiába volt épületünk, abban nem játszhattunk semmit, be se mehettünk. Annak idején azt mondtam, hogy én vagyok a legzeneibb zeneigazgató, mert egy hatalmas koronás szünettel indítottam. Az volt az első feladat, hogy szinte vadidegen emberként hatvanvalahány emberért kellett küzdeni, akikkel nagyrészt addig egyszer találkoztam. Kapásból azzal indítottam, hogy ki kellett találnunk, hogy miért ne rúgjanak ki harminchárom fő kórustagot és tizenkét fő táncost, az énekes szólistákat, karmestereket, korrepetitort, még ha nincs is szokásos munkavégzés. Mert érkezett olyan javaslat, hogy mindenkit küldjünk el és majd visszafoglalkoztatjuk őket, ha újra lehet dolgozni. Tanulságos volt, hogy el kellett magyarázni az illetékeseknek, hogy miért nem jó üzenet az embereknek, hogy amikor szarban vagy, kirúgunk, majd, ha jó lesz a helyzet, akkor jöhetsz újra. Majd a későbbi időszakok is csak az irgalmatlan mennyiségű válságról szóltak. Mikor a koronavírus úgy-ahogy lecsengett, kitört az Operaházzal az az áldatlan diskurzus, amit egyszerűen csak Ókovács-válságnak lehet hívni, ami a mai napig nem oldódott meg, sőt.

– Nekem abban az volt a legszomorúbb, hogy a vidéki társulatvezetőkkel közös fellépés sem segített.

– Nézd, az Operaház főigazgatója elhatározta, hogy rendeletileg és egyik napról a másikra megszünteti a kikérők rendszerét. Aminek az egyik mellékhatása lett, hogy ellehetetlenítette ezzel a vidéki operajátszást, mert egyik vidéki színháznak sem volt önálló operajátszásra alkalmas társulata. Ezt sikeresen véghez is vitte, hiszen mára vidéken mi maradtunk egyedül állva, mi is csak félig-meddig. A főigazgató (és köre) nem értette meg, hogy ha nincs vidék, nem lesz utánpótlása sem, hisz nincs, ahol beleszeressenek Pesten kívül a műfajba, akár nézőként, akár leendő művészként. Ezt a szituációt képtelen volt felelősségteljesen kezelni. Személyes hepciáskodásnak tekintette akcióinkat, elzárkózva bármi valódi egyeztetéstől az énekesek foglalkoztatását illetően. Miután látványosan nekimentem a Nagy Fehér Embernek, elfogyott körülöttem a levegő, ha Szegedről volt szó, akkor onnantól biztosan nem nyert egyetlen pályázatunk sem. A vidéki zeneigazgatók összefogása is csak az elején működött, aztán beindult az Ókovács-féle szalámigyár és szépen leszeletelte az összefogást.

– Majd jött a gazdasági válság.

– A bő három év alatt én semmi egyebet nem csináltam, csak válságot kezeltem, soha nem volt egy normális, nyugodt pillanatom. Nem lehetett valódi zeneigazgatói dolgokkal foglalkozni. Miközben egyik válságstábtól a másikig üléseztünk, volt olyan három hónapom, amikor négy teljesen új évadot raktunk össze mindig az újabb rossz dolgok kiderülése okán. Ez nem normális. Miközben másik részről folyamatosan próbáltam az emberekkel elhitetni, hogy érdemes csinálni, mert minek rakunk mi össze bármit is, ha nincs kinek. Amiről azt hittem, hogy milyen jó lesz kipróbálni, az átment 0-24-es válságmenedzseléssé. Az eredeti elképzeléseimet, a társulatépítésről, műsorpolitikáról maximum 15 %-ban sikerült megvalósítani. Nem azért, mert ellenállásba ütköztem Barnák Laci részéről, hanem mert lehetetlen volt. (…)

Forrás: Szegedi Nemzeti Színház