Szeptember 11-én mutatja be a Stúdió K Színház a Kutyaévek című előadást, amely Günter Grass azonos című, mágikus realista regénye alapján készült. A cselekmény a történelem diktálta változások emberi vonatkozásait vizsgálja, a második világháború kegyetlen eseményeinek tükrében, gyermekkori barátságok elromlásán keresztül. A színpadi adaptációt Gyarmati Kata, a Stúdió K igazgazója készítette, a rendező Mirko Radonjić montenegrói alkotó, aki képzőművészeti hátterének köszönhetően az előadás látványtervezője is. Őt kérdeztük a Kutyaévekről.

Honnan ismeri Gyarmati Katát? Hogyan született meg a jelenlegi együttműködés gondolata?

Mirko Radonjić: Montenegróban, Cetinjében találkoztam Katával, ahol mindketten Schilling Árpád rendezővel dolgoztunk együtt: Kata fordítóként és társdramaturgként, én pedig az “As far as the eye can see” előadás rendezőasszisztenseként. Miközben a fordítás nyelvi finomságait dolgoztuk ki együtt, rájöttünk, hogy hasonlóan gondolkodunk a színházról, és a humorunk is összecseng. Ez most a második együttműködésünk dramaturg-rendező párosként.

Miért Günter Grass Kutyaévek című regényére esett a választásuk?

MR: Kata ötlete volt, hogy a második világháború időszakával foglalkozzunk, Günter Grasst és a Kutyaéveket pedig én javasoltam. Amikor huszonvalahány évvel ezelőtt először olvastam, teljesen lenyűgözött, és most is, ahogy olvasom, nagyon erős hatással van rám. Olyan érzés, mintha folyamatosan fuldokolnál: úszol, majdnem megfulladsz, kapsz egy buboréknyi levegőt a túléléshez, aztán megint elfogy a lélegzeted. Nagyon fontos témákat, kérdéseket vet fel a könyv, melyek a mai Magyarországon különösen aktuálisak. 

Ezek szerint lát hasonlóságot a regény erkölcsi-társadalmi kérdésfelvetései és a ma problémái között…

MR: Van egy nagyszerű mondat a regényben, valahogy így hangzik: a lányok énekeltek, a zenekar indulót fújt, minden szép és jó volt, így senki nem vette észre a fekete füstöt, amely a gyárból gomolygott, csupán néhány kilométerre onnan.

Ön hogyan értelmezi ezt a mondatot?

MR: Ma, főleg a közösségi média hatására, szeretjük azt gondolni, hogy tájékozottak vagyunk, felvilágosult világban élünk, ahol a második világháború borzalmai nem ismétlődhetnek meg. Ugyanakkor sok európai országban egyre nagyobb erőre kap a szélsőjobboldal, és megkérdőjelezik az emberi jogokat. A Hitler hatalomra kerülése előtti évek a Weimari Köztársaságban a szabadság és a kulturális fellendülés időszaka volt – mégis ott rejlettek benne a pusztítás magvai. Úgyhogy az előadás kapcsán azokat a kérdéseket feszegetem, hogy tanulunk-e a történelemből. És ha igen, mit tanulunk belőle? Elég, amennyit tanulunk? És mi van, ha nem elég?

A regény narratív struktúrája nagyon összetett, játszik a térrel, az idővel, az elbeszélői nézőpontokkal. Választottak egy konkrét nézőpontot, amelyből dramatizálható a történet?

MR: A színészek mindig azt mondják, kell egy fix szemszög. De szerintem annyi különböző szempontra van szükség, amennyivel csak meg tudunk birkózni.

Az előadás megkísérli elmesélni a regény cselekményét?

MR: Igen, szerintem ez nagyon fontos, mert a regény történetek elmeséléséről szól. Történetmesélőkről. És arról, mit adnak ők nekünk. Persze el kellett döntenünk, mi lesz a darab „gerince”. Walter Matern és Eduard „Eddi” Amsel barátságát választottuk. Ez a történet mozgatja az összes többit. Walter nagyon német, nagyon vonalas, nagyon egyszerű lélek – és megismerkedik ezzel az elképesztő figurával, Eddivel, aki művész, történetesen félig zsidó, és felforgatja Walter minden korábbi elképzelését arról, hogyan kellene menniük a dolgoknak. És innen indulnak a bonyodalmak…

Hogyan látja a rendező feladatát, felelősségi körét a színházban?

Szerintem a rendező feladata az, hogy megszervezze a színészek és a közönség találkozását. Olyan ez, mintha vacsoravendégeket hívnál, nagyon fontos vendégeket, akiket szeretnél lenyűgözni. Két hónapig készülődsz, de a siker aznap este dől el, mert a színészek és a közönség találkozásán múlik, amelynek nagy részét nem tudod befolyásolni. Igyekszem úgy megszervezni ezt a találkozást, hogy közben tudomásul veszem a tehetetlenségemet, megértem ennek a kapcsolatnak a törékenységét, és azt, milyen ritkán történik meg a “varázslat” a színházban, amelyről pedig olyan sokat beszélünk.

Mi ennek a felkészülésnek a legfontosabb része?

Mindig arra törekszem, hogy nézőként érdekesnek találjam az előadást. Szerintem csak akkor remélhetem, hogy a közönséget érdekelni fogja a darab, ha én is érdekesnek találom minden egyes pillanatát. Ennek a stratégiának a része, hogy igyekszem annyiszor megnézni a rendezéseimet, ahányszor csak tudom, és folyamatosan dolgozni azon, hogy nyitottak, frissek és spontánok maradjanak. Nem szeretem az olyan színházat, amely úgy tesz, mintha eleve mindent tudna.

Az előadás látványvilágában megjelenik az, hogy ön képzőművész is?

Igen is, meg nem is. Nem hiszek a díszletben és a dizájnban, de a tér dramaturgiájában hiszek.

A próbafolyamat tavaly novemberben kezdődött. Hogyan birkóztak meg a világjárvány teremtette helyzettel? Hogyan tudta motiválni a színészeket?

Maguktól is elég motiváltak voltak, hiszen örültek, hogy személyesen is együtt lehettünk, személyesen tudunk együtt dolgozni. Szerintem ez és a munka maga segített mindenkinek megküzdeni a helyzettel. Most különösen igaz, hogy a színház biztonságos hely, ahol nem állt meg az élet.

Szerző: Konya Klára