„Az a tudat, hogy nem mehetek haza a családomhoz, és nem ölelhetem meg őket, kijózanított az addigi tökéletes világnézetből” – mondja Séra Dániel kárpátaljai születésű, negyedéves színészhallgató. A művész a Déryné-programmal bejárta az egész Nagy-Magyarország területét ezen a nyáron, A helység kalapácsa és a János vitéz című darabokkal, a Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színészeként. A Magyar Nemzet oldalán kérdezte Szilléry Éva.

Kaposváron tanul, de a Nemzetiben játszik. A kérdésre, szokatlan-e a budapesti lét, Séra Dániel elmondta:

„Az elején rémisztő volt, nagyon féltem minden száguldó autótól, villamostól, turistától, millió nyelvtől és a tömegtől. Most már könnyen megtalálom a helyem, és nagyon szimpatikus a zsibongó élet. Kis faluból jöttem, ezért volt szokatlan eleinte. Nagy repülés volt hirtelen. Most már nem tudom elképzelni, hogy nem itt járom az utcákat. Eddig Bécs volt a legnyugatibb pont, ahova eljutottam, de szeretnék megízlelni más kultúrákat mind a színházban, mind a civil életben. Ami nagy váltás volt eddig a realista színházhoz képest, hogy tavaly Theodórosz Terzopulosz Bakkhánsnők rendezésében mint osztály vehettünk részt. Teljesen más világ ez: egy fizikai színházra alapuló, tökéletesen új formanyelv, amit ő az évek alatt kifinomított. Játszóként ezt megérteni számomra egy addig nem tapasztalt egységet jelentett a színházban.”

„Vért izzadtunk minden nap reggel tíztől délután négyig. Megértettük, hogy nem telhet el úgy próba, hogy alulteljesítünk. Arra koncentráltunk, hogy fizikailag kibírjuk és egyre jobbak legyünk. A legviccesebb az volt, hogy a nyolc hétben semmi másra nem volt energiánk. A figyelmet és koncentráltságot, amit ez adott, elraktároztuk magunkban és továbbvisszük” – tette hozzá.

Séra Dánielről azt mondják, hogy megfigyelő alkat, saját bevallása szerint, amikor már elég információt begyűjtött, akkor válik „igazán őrültté és kitárulkozóvá”:
„Akkor elindul egy lavina, amit nehéz megállítani. Nem jellemző rám, hogy minden pillanatomat ebben a vadságban éljem meg. A színpadon minden elnyomott félelem eltűnik, ami a magánéletben nyomaszt. Újjászületett önmagammal találkozom. Középiskolás voltam, tizenhat éves, amikor segédszínészt kerestek a beregszászi színházba, és már akkor bekerültem két darabba, amit az érettségivel együtt csináltam. Mély víz volt a színészekkel együtt létezni ennyi idősen. De minden pillanata abban erősített, hogy ezt kell csinálni. Tizenhét évesen felvettek Kaposvárra. Így kerültem a faluból a színházba, onnan az egyetemre, onnan pedig Budapestre. Csettintésszerűen változott a közegem. A játék öröme áthidalta a félelmeimet.”

A helység kalapácsa, amelyben főszerepet játszik, már a háború árnyékában született. Erről így nyilatkozott:

„Olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy megtörténik a 21. században, hogy kitör egy háború. Tizenkilenc éves fejjel felfogni… Az a tudat, hogy nem mehetek haza a családomhoz, és nem ölelhetem meg őket, kijózanított a tökéletes világnézetből. Ma is nagyon dühös vagyok. Ez a düh hosszasan végigkísér ma is, és befolyásolja a jelenlétemet, a világgal való kapcsolatomat. Arra ébreszt rá, hogy értékelni kell, hogy együtt lehetünk a szeretteinkkel. Szerencsésebb voltam, mert tavaly augusztusban még élt a törvény, hogy a magyarországi diákok érvényes jogviszonnyal átléphetnek a határon és visszajöhetek. Hazamentem, de adminisztrációs baklövések miatt elhúzódott a hivatali dolgokkal két hétre az ottlétem, visszajöttem, majd pedig eltörölték ezt a törvényt. Éppen vissza tudtam jönni Magyarországra.”

Köszönet Szilléry Évának!