Simkó Katalin színművész is megszólal a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében.
A Magyar Teátrumi Társaság-nevezzük nevén: Vidnyánszky Attila-levele eszembe juttatott egy sok évvel ezelőtti, nyilvános beszélgetést. A Színházcsinálók című műsorban hangzottak el a következő mondatok, a független szféra finanszírozásával kapcsolatban: „Lehet, hogy ez egy büntetéses helyzet, de még mindig messze-messze jobb, mint máshol.”
„Mindig ezzel jönnek. A progresszivitás. Mindig ezzel vagyunk lelőve, hogy mi a nem tudom én, mik vagyunk… a független világban ott van a progresszivitás. Nézzük végig… én megvizsgálom, megnézem, hol van progresszivitás Brookhoz képest, hol van progresszivitás Grotovszkijhoz képest, én változatlanul azt mondom, hogy az elmúlt 20 évben új gondolat nem született, a régiek variálódnak.” (Vidnyánszky Attila)
Nem tudom, úgy általában ki lövi le ezt az általában többes szám első személyt az általában progresszivitás számonkérésével,
a lényeg, hogy ő megmondja egy személyben, mi a progresszivitás, azt is, hogy nincs és azt is, hogy csak ennek felmutatásával lenne értelme létezni a független területnek.
Majd érkezett erre egy fontos válasz: „Ez nem egy esztétikai kérdés a függetlenség. … A függetlenség egy másfajta strukturális működést jelent.” (Schilling Árpád)
Azt éreztem mindezt hallgatva, hogy Vidnyánszky Attilában valami mérhetetlen, zsigeri ellenszenv van a független szféra iránt. Igaz, hogy például az elmúlt esztendőben 13 féle vidéki településen jártam különböző előadásokkal, némelyiken rendszeresen visszatérő jelleggel, de most pár percre beleállok a szerepbe: én vagyok a független, szabadúszó, pesti színész, aki bojkottálja a vidéki közönséget és fúrja a kőszínházak eredményes működését. Ráadásul még az is jellemző rám, hogy otthonosabban érzem magam kis színházi terekben. Sok kollégám másképp van ezzel, vagy teljesen mindegy nekik, én sajnos rendelkezem ezzel a deformációval. Tökéletesen megfelelek annak az embertípusnak, aminek a szaporodását Vidnyánszky Attila szeretné visszafogni.
Nézzünk rá akkor ezen keresztül a nyílt levélre. Ilyen még úgyse volt. Nem taglalom, hogy hány fajta felháborító hazugságot tartalmaz, ezt megtették mások, ragyogó részletességgel. Azonban az, ahogy a függetlenekről ír, na arra szoktuk azt mondani, hogy túlcsordult a bili.
Most és az évekkel ezelőtti beszélgetésben is azt sugallja, mintha a független szféra valami alacsonyabb rendű, fölösleges úri passzió lenne, ami lényegében megkárosítja a kőszínházi rendszert. Zavaró tényező.
Nem elég, hogy egy ketté szakított színházi világban élünk, Vidnyánszky Attila még ilyen szempontból is árkot ás és egymással szemben álló ellenfelekké próbálja alakítani a két működési formát. Mi ő vajon, az SZFE által cserben hagyott szegény, saranyú sorsú kőszínházak védőszentje?
Talán érzékenyen érintette, hogy a debreceni igazgatása alatt kivált a színházából egy frissen végzett osztály néhány embere és megalakult belőle egy azóta változatos utat bejárt, nemzetközi sikereket elért, független társulat. Vagy csak simán ez a rögeszméje. Nem tudom.
Ha a laikus ember elolvassa ezt a szöveget, a következőt fogja leszűrni: közfeladatot kizárólag kőszínházak látnak el, valamint a kőszínházak azok, amik közpénzből működnek. Gyalázatos csúsztatás. Közfeladatot látunk el mindannyian, akik színházat csinálunk, történjen az egy nemzeti színházban, fix társulatként, vagy egy lerohadt pincében, egyetlen produkcióra alakult csapat által.
Ami a pénzeket illeti: minden évben reszketünk, hogy az NKA-tól mennyi érkezik éppen, mennyi lesz a működési támogatás és így tovább. Pláne, mióta egyik pillanatról a másikra megszüntették a Tao-t, ahelyett, hogy valódi egyeztetésekkel, elegendő időt szánva a problémára, lassan átalakították volna, vagy legalább fokozatosan vezették volna ki, hogy megfelelő tempóban akklimatizálódni lehessen az új helyzethez.
A függetlenek is nagyrészt közpénzből próbálnak gazdálkodni. De olyan is van, hogy pénz nélkül hoznak létre valamit, szerelemből.
Az, hogy a tanári kar a független szféra felé orientálja a hallgatókat, képtelen rágalom. Az én esetemben azért is kínosan vicces, mert az egyik legszeretettebb volt tanárommal másfél évtizede rendszeresen összekülönbözünk azon, hogy Budapest-független lét, vagy vidék-kőszínház. Ő az utóbbit javasolja, én az előbbihez vonzódom.
Minden hallgató kihalászhatja magának az intézményben töltött évekből azt, ami leginkább inspirálja és ehhez képest szabadon eldöntheti, hogy merre akar menni. Egyiknek ez a testhez álló, másiknak az. Sokszor a későbbi években is alakul és változik az adott ember érdeklődése, az alkotók jelentős része párhuzamosan dolgozik mindegyik területen, a néző pedig ugyanúgy elmegy a kőszínházi, a független és a magánszínházi előadásokra is.
Ráadásul gyakran nem a vágyak döntik el az alkotói pálya megkezdését, hanem a teljesen hétköznapi szükségszerűség: hol van egyáltalán munka. Mit takar vajon a levélben megnevezett színesebb, gazdagabb oktatási paletta? Csak nem a Hollik István által emlegetett, értelmezhetetlen fogalmat: a mostanság marketingre és uszításra használt keresztény, nemzeti identitás erősítését?
Hadd számoljak be egy személyes tapasztalatról. Az egyetemen töltött évek alatt nem volt sem ünnepelt, sem megtűrt, sem rossz szemmel nézett jelenség az, hogy köztudottan misére, gyónni és áldozni jártam. Eszébe sem jutott senkinek, hogy véleményezze, vagy bármilyen szempontból különböző irányú ideológiákkal, esetleg politikával kapcsolja össze. Nem kellett rá sem büszkének lennem, sem szégyellnem. Ma már szégyellném és nem azért, mert valamiféle „liberális” métely ez az intézmény, mint amivel indokolatlanul megbélyegzik, hanem mert a jelenlegi hatalom kisajátítja és demagógiává torzítja a kereszténység fogalmát.
Az, hogy van köztünk politikus, apolitikus, ateista, ezoterikus, homoszexuális, vega, vallásos, kék, sárga, pöttyös, csíkos, szögletes, ciklámen és végtelen számú meggyőződéssel és identitással rendelkező ember, olyan természetes és magától értetődő volt, mint az, hogy két lábon járunk és levegőt veszünk. Egyetlen szempontrendszer szabta meg a létezést tanár és diák számára: a tehetség és a szorgalom.
„Megfojtotta az állam a független előadóművészetet?”- kérdezi a levél. Nem. Folyamatosan fojtogatja. Nem öli meg, hanem hol gyengéden, hol erősebben térdel a nyakán, közben megpróbál felrobbantani túlságosan zavaró bástyákat, lásd: Átrium, és rendszeresen olyan helyzeteket idéz elő, hogy demonstrálva legyen, ki az úr a háznál. Leginkább azzal, hogy bizonytalanságban tart, mint például a Tao eltörlése utáni hosszú, hosszú hónapokban. Jöttek a „tiszta kezűek” és jól „rendet tettek”. Éljen soká Vidnyánszky Attila serény buzgalma. Az emiatt elmaradt előadásokról, sztornózott bemutatókról, csökkentett fizetésekről, idő előtt műsorról levett darabokról, takaréklángra szűkített munkakörökről, végeláthatatlan szorongásról, kétségbeesésről, megkárosított nézőkről, egymásnak ugrasztott, különalkukban reménykedő, kiskutyaként lobbizó kollégákról már nem beszélünk.
Végül is nagyjából túléltük. Hol itt a probléma? A soha többé nem korrigálható veszteségeket megpróbáljuk meggyászolni. Show must go on. „Kevesebb pénz jut a függetleneknek?” Eddig sok jutott? Nem folytatom.
Az elmúlt években megkapták a függetlenek, hogy „szent tehenek” (Balog Zoltán) és, hogy „Az alter világába naponta előfordul, hogy létrehoznak csillogó szemű, lelkes emberek újabb csapatokat, majd elvárják, hogy az állam tartsa ezeket el.” (Fekete Péter) A legfrissebb megnyilatkozás, hogy a függetlenek elnyelik a hallgatók jó részét. (Seregi Zoltán) Ez éppen olyan hazug általánosítás, mint ahogy a liberális kifejezés szitokszóként van ráokádva az Egyetemre.
De játsszunk el a gondolattal egy pillanatra, hogy mégis így van… Ezek szerint a függetlenek valamit nagyon jól csinálnak. Ha én olyan vidéki színházigazgató lennék, akinek a színházába nem szeretnének jönni a fiatalok (van, ahová szeretnének), elegánsan hallgatnék a problémáról, mert azt gondolnám, hiba van a saját készülékemben.
Vidnyánszky Attila-nevezzük másképp: a Teátrumi Társaság – semmilyen jogkörrel nem rendelkezik, ami indokolttá tenné, hogy beleszóljon az SZFE működésébe. Mégis jogosultságot érez. A Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese felelőtlenül hazudik és visszaél a hatalmával.
A független szféra nem valami alantasabb faj, ami gátlástalanul megkárosítja a kőszínházakat, az SZFE speciálisan erre a célra kifejlesztett aknamunkájának eredményeképpen. Az egyik legkedvesebb, jelenleg is műsoron lévő (független) előadásom témája az abúzus. Magyar szóval: visszaélés. Minden előadást szakértő által vezetett beszélgetés követ. Egy családon belül bántalmazott kislány történetét dolgozzuk föl. Rengeteget tanultam az erőszak természetéről az előadás által és remélem, hogy a nézők is és azok is, akiknek utána beszámoltak a látottakról. Az elmúlt években nagyjából 5000 emberhez jutott el az előadás, nagy részük vidéken élő középiskolás fiatal és pedagógus volt, akiknek színházi térré alakított osztálytermekben játszottunk.
A legfontosabb alaptézis, amit mindig elmondunk, hogy az erőszakhoz három dolog szükséges (de ha csak egy jelen van a háromból, már az is potenciális bántalmazás): hatalomgyakorlás, birtoklás és jogosultság tudat.
A bántalmazó fél számára létszükséglet a mások felett gyakorolt kontroll érzése. Mindent és mindenkit eszközként használ ennek megéléséhez. Ahogy felidézem a megtanult és továbbadott üzenetet, kristálytisztán látok.
Vidnyánszky Attila viselkedésében és a modellváltás erőszakos, felgyorsított tempójú átnyomásában mindhárom fogalom jelen van. Minden korábbi és jelenlegi pusztításnál ugyanez a mechanizmus zajlik le. MTA, ’56-os Intézet, CEU, Természettudományi Múzeum, Országos Széchenyi Könyvtár, ápoló, diák, tanár, orvos, beteg, munkás, Civil, hajléktalan, újságíró, művész, menekülő, tudjátok-e hogy hívják ezt? Abúzus.
Nemrég tanultam egy érdekes szófüzért országunk vezetőitől: nem maradhat következmények nélkül. Szorgosan ízlelgetem a kifejezést. Tanuljuk együtt: nem maradhat következmények nélkül! Tehát még egyszer. Jólesik progresszíven fogalmazni! És szolidárisnak lenni! Nem maradhat következmények nélkül!
Simkó Katalin
Fotó: Szkéné Színház