Janikovszky Évát játssza, párkapcsolati drámát próbál a Loupe társulattal, legutóbb a Radnóti Színházban Hajdu Szabolccsal dolgozott. Szerepeiről, munkamódszerekről, és a metoo hatásáról is kérdezte a Magyar Narancs Sodró Elizát. Lapszemle.

A teljes interjú itt olvasható.

„A Loupe Színházi Társulás kért fel Rusznák Andrással – aki a párom – egy kétszereplős előadásra, amelyet Horváth János Antal rendez. A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá a brit Cordelia O”Neill műve, s egy fiatal párt mutat be, akik elveszítik a kisbabájukat. (…) János elmondta az olvasópróbán, hogy minden negyedik nőnek át kell élnie a perinatális veszteséget, vagyis rengetegen érintettek a témában. Én abban bízom, hogy ez az előadás egy olyan utazás lesz a pokolba, ahonnan megtisztulva, reménnyel teli szívvel térünk vissza” – mesélte a színésznő.

A kérdésre, közel áll-e hozzá is a szemlélet, hogy kortárs problémákról kell szólnia a színháznak, elmondta:
„Azzal nem értek egyet, hogy a színháznak mindenféleképpen társadalomkritikusnak kell lennie. Szerintem csak akkor lehet szabadon alkotni, ha nem szorítjuk magunkat különböző ideológiák és jelszavak korlátai közé: az ihlet olyan, mint a szél, sokáig várakozunk rá, s amikor feltámad, igyekszünk befogni a vitorlánkba. Magánemberként akkor tudok igazán beleállni egy ügybe, ha van valamilyen személyes érintettségem. Akkor viszont kötelességemnek érzem, hogy kiálljak magamért és azokért, akik még keresik a hangjukat.”

Arról szólva, hogy a Radnóti Színház tagjaként az előző évadban mintha kevesebbet vállalt volna, elárulta:
„Ahogy öregszem, úgy érzem, hogy már az évi három premier is sok. Főleg úgy, hogy emellett máshol is vannak munkáim. Tavaly külön kértem, hogy hadd legyen olyan évadom, amikor csak két bemutatóm van. Akkor úgy tűnt, nagyon sok előadásunk marad repertoáron, és nekem tucatnyi futó előadásom lesz csak a Radnótiban, így gyakorlatilag egyeztethetetlenné válok.”

Sodró Eliza arról is beszélt, mekkora hatással volt rá a meetoo: „Azok, akik eddig belesodródtak az áldozati pozícióba, mint mondjuk jómagam is, ráébredtek arra, hogy ,,basszus, ezt nem csinálhatják meg velem”, és elkezdtek kiállni magukért. (…) Az is érdekes tapasztalat, hogy a sokévi megaláztatás után, amikor először volt olyan munkám, amikor nem bántottak sem engem, sem másokat, a főpróbahéten depressziós lettem, elkezdtem magamat bántani. Hogy ,,Eli-za, csak azért nem mondja, hogy rossz és tehetségtelen vagy, mert nem meri, pedig igazából azt gondolja”. Egyszer csak rájöttem, hogy mit csinálok magammal, és ebben sokat segített a metoo. Felismertem, hogy jobb vagyok szeretve, mint ütlegelve.”

A kőszínházi munkái mellett rendre vállal független színházi előadásokat is. A szféra egyre kilátástalanabb helyzetéről szólva kifejtette: „Hihetnénk azt, hogy nem fogták fel a döntéshozók a független művészek jelentőségét, de valószínűleg nem is érdekli őket. A függetlenek támogatásának megvonása a szakma szétverésére tett egyértelmű gesztus. Sokat gondolkodom azon, hogy ez a szakma egyszerre hivatás és hobbi is nekem: meg kell, hogy szabjam, mit mennyiért vállalok. Egyrészt a megélhetés miatt néha kénytelen vagyok részt venni olyasmiben is, amire egy jobb világban azonnal nemet mondanék. És dacára annak, hogy tisztában vagyok vele, hogy az ingyenmunka tovább devalválja a szakmánk anyagi megbecsülését, néha mégis elvállalok ingyen projekteket, ha hiszek az adott filmben vagy előadásban, ha hiszem, hogy nemesebb célt szolgál. Hosszú távon ez nem fenntartható működés, tudom. Mindenkinek a saját lelkiismerete, morális meg az anyagi helyzete szerint kell döntenie arról, hogy miben vesz részt, és miben nem. Elég szigorú vagyok magammal, úgyhogy azt gondolom, ha már nem lesz más lehetőségem, akkor inkább abbahagyom a szakmát, és valami mást találok ki. Egyre szűkül a tér, lehet, hogy az lesz a vége, hogy csak hobbi szinten leszek színész.”

Szerző: Czenkli Dorka