Elképesztően elhivatott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy már gyermekkora óta tudta, hogy színésznő akar lenni. Sodró Elizát, a Radnóti Színház színésznőjét a Glamour kérdezte.

A kérdésre, mi az, ami számára legizgalmasabb a szakmában, kifejtette: „Amikor egy csapat ember egy közös célért dolgozik, és igyekszik a tőle telhető legtöbbet megtenni azért, hogy másoknak különleges élményt okozzon. Ettől a varázslattól mindig meghatódom, hiszen ha ez nincs, ha porszem kerül a gépbe, és elharapódzik a „haggyad! hallod? jóvanazúgy…” akkor megette a fene az egészet.”

Azt is elárulta, kiknek a gondolatai, cselekedetei inspirálják a munkában és a mindennapi tetteiben: „Tavaly a színházcsináló osztályt tanítottam a freeSzFE-n, és az a lelkesedés, frissesség, tehetség és vegytiszta színházszeretet, ami a naiv rettenthetetlenség természetességével áradt belőlük, úgy hatott rám, mint egy korty tiszta forrásvíz a szomjhalál szélén. Kicsit újra magamra találtam közöttük. Arra a régi Elizára, akinek a színházcsinálás a szerelme volt, nem az élettársa.”

Arról is faggatták, hogy a mozgalmas mindennapok mellett mennyire érzi magát kiegyensúlyozottnak:

„Nagyjából fél évvel ezelőtt éreztem azt, hogy egy gödör alján vagyok. Az elmúlt két-három évben annyira rám nehezedtek az el nem végzett feladatok, hogy egyre nagyobb bűntudattal, szorongással és önutálattal éltem a mindennapjaimat. A végén odáig jutottam, hogy már a barátaimnak sem bírtam felvenni a telefont. Akkor vettem egy nagy levegőt, és megbocsátottam magamnak. Azt mondtam, „semmi baj Eliza, túlhajtottad magad, kimerültél, előfordul az ilyen… Most viszont kezdj el szép lassan összerakni egy olyan életet, amiben jól érzed magad”. És akkor lassan, de tényleg nagyon lassan elkezdtem apró változtatásokat bevezetni, amiket könnyű volt teljesíteni. Ezek beépültek a rutinomba és sikerélményeket hoztak: rendet raktam, vettem egy naptárat, elkezdtem válaszolni az e-mailekre, leszoktam a cigiről, és így tovább. Ez az öngyógyító folyamat még mindig tart, de már most érzem magamon a jótékony hatásait.”

Arról is beszélt, hogyan éli meg a szakma jelenlegi helyzetét: „Tragikus, de ennél már nem nagyon van lejjebb. Közeledik a holtpont, olyankor pedig általában elkezdenek jóra fordulni a dolgok. Amikor negyedikes voltam, az osztályfőnökünk úgy búcsúztatott el minket, hogy mindannyian kaptunk tőle egy-egy szív alakú kártyára írt üzenetet, ami reményei szerint egész életünkben elkísér majd. Én egy Goethe idézetet kaptam, ami mostanában gyakran eszembe jut: „Ha romba dőlnek legszebb álmaid, reményeid el ne hagyjanak, mert sokszor a romok fölött a legszebb virágok nyílnak.””