A Komáromi Jókai Színház vasárnap Schwechtje Mihály: Az örökség című darabjával kapcsolódott be a kisvárdai versenyprogramba. A polgármester szerepét alakító Fabó Tibort először az előadás témájáról kérdezte a Kisvárdai Lapok.

Az előadás az egyik legégetőbb kortárs problémát, mégpedig a cigánykérdést feszegeti, a maga módszerességével. A megközelítés lehet, hogy néhol kicsit sablonos, és ki kell ebből a kérdéskörből emelni néhány jellemző elemet, de ez tulajdonképpen pontosan azt mutatja, hogy igazán erre megoldást még nem találtunk. Mindenki mondja a magáét, sokan homokba dugják a fejüket, és nem csinálnak semmit, vagy csak úgy csinálnak mintha csinálnának valamit.

A magyarországi viszonyokkal nem vagyok teljesen tisztában, a szlovákiai helyzetet jobban ismerem, de azt kell, hogy mondjam – mint ahogy azt említettem a színpadon is –, nagyon kevés olyan működőképes felzárkóztatási program van, ami szolgál is valamire. A darab érdekes fordulata, amikor az orvos teszi meg azt, amit mások tettek meg előtte, és azzal, hogy elviszi a gyereket – ráadásul pénzért – gyakorlatilag ugyanúgy besározza magát, mint a többiek, ez pedig ebben a kontextusban nagyon nehezen indokolható. 

Mondana pár szót a szerepről? Milyen ez a polgármester? 

A polgármester csak látszólag simulékony, alázatos és kedves, de mindvégig ott munkálkodik benne az, hogy valamiképpen saját magának biztosítsa a dicsőséget. Marasztalja az orvost, és próbálja rábeszélni, hogy vegye gondozásba a cigányokat, de a végén csak kibújik a szög a zsákból, miszerint ő valójában ebben a kérdésben tehetetlen. Természetesen próbálna partnert keresni hozzá, de a hatóságok elfordulnak, a faluban igazi támaszra nem lel, és azt is nagyon jól tudja, hogyha hirtelen elkezdi pártolni a cigányokat, azzal a saját érdekeit fogja romba dönteni. Választásra kényszerül, és ugyebár, a falu is választás előtt áll.

A látszólagos közönyössége mögött végig ott rezonál benne ez a kérdés, de mivel úgy véli, ezt nem tudja megoldani, és az évek során eredményeket sem tudott felmutatni, kimondja a szörnyű ítéletet: a természet erői majd elvégzik helyettünk a munkát. 

Gyakori visszatérőnek számít a kisvárdai fesztivál történetében. Milyen tapasztalatai vagy élményei vannak a fesztiválról? 

’89-től járok majdnem minden évben Kisvárdára, de ez persze az adott darab szereposztásától is függ. Régebben kicsit több látogatót fogadhattak, tehát volt például olyan, hogy esetleg nem játszottam a darabban, és akkor is itt tudtam lenni, sajnos, manapság ez kicsit máshogy működik. Ha nosztalgiázok, akkor azt mondom, igazán az első 10 év volt gyönyörű, ugyanis az volt a lényege Kisvárdának, hogy ismerkedjünk egymással, megnézzük egymás előadásait.

Most egy kicsit szerencsétlenebb a helyzet, és ezt nemcsak a Covidra fogom. Mi például ma reggel utaztunk, este játszottunk és a többiek mennek is vissza, csak páran maradunk az értékelésre. Pedig fontosnak tartom azt is, hogy meghallgassuk a szakmai vagy nézői véleményeket is arról, amit produkáltunk. Szóval igen, az első 10 évben rendszeresen jelen voltam, és utána is egy-két év kihagyással, így mondhatni élénk szereplője vagyok a fesztiválnak.

Sok kellemes emberi és színházélményem kötődik Kisvárdához, valamint szakmai szempontból is van élményem, hiszen kétszer is kaptam díjat az alakításaimra, az elismerés pedig mindenképpen jól esik. Emellett azt is jó látni, hogy a város és a körülmények hogyan fejlődtek hozzá a színházi előadásokhoz. Én nagyon régen játszottam a Zsinagógában, a Mese a halott cárkisasszonyrólt adtuk elő, akkor, amikor ott még nem is volt színpad. Úgyhogy ez a helyszín most meglepetés volt számomra, bár az sajnálatos, hogy a visszhang nem tűnt el teljesen. Ilyen szempontól a fesztivál akkor még sebes folyású patak volt, de most már hömpölyög és szépen, méltóságteljesen halad előre. 

Szerző: Both Gréta
Kép: Tugya Vilmos

További tartalmak és beszámolók a https://kisvardaifesztival.blogspot.com oldalán!