SZFEThália SzínházAscher TamásMészáros MartinTóth PéterDanis LídiaSzabó Győző
  • facebook
  • instagram
  • 2020. szeptember 28., hétfő

    “Sokat dolgozom, hogy dolgozhassak” – Interjú Bakonyi Alexával

    2020. július 9., csütörtök 08:45

    A Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett, azóta a saját útját járja. Megalapította a PopUp produkciót, alkotótársaival már a harmadik bemutatónál tartanak. Az Egykutya ismét látható az újrainduló HPS Kultszalonban Döbrösi Laura, Tóth Károly, Tenki Dalma és az ő szereplésével. Bakonyi Alexát kérdeztük.

    Bakonyi Alexa / Fotó: Ács Sándor

    Mikor döbbentél rá arra, hogy a színházzal van dolgod?

    Két évesen. 

    Mégis későn érő típusnak tartod magad, ezért is diplomáztál a huszas éveid végén. Milyen út vezetett a Bárkán és Székesfehérváron át a Színház- és Filmművészeti Egyetemig? Utólag hogy látod, melyek voltak azok a meghatározó események, amelyek évről évre erőt adtak neked a folytatáshoz?

    Mindig jött valami. Szkéné, Woyzeck, Komárom. Patkánymérges pince, ötven méteres forgószínpad, pincérkedés. A monotónia nem fenyegetett.

    Hogy mi adott erőt? A kíváncsiság. Hogy mi van még ott. Akkor vágtam neki a pályának, amikor a kortársaim már diplomát szereztek. Olyasmi volt akkor elkezdeni egy szakmát szinte a nulláról és újratanulni magam, mint 14 évesen bekopogni a balettintézetbe.

    A körülöttem lévőknek az volt a tét, hogy ki mekkorát spárgázik, én meg végtelen boldog voltam, ha ki tudtam nyújtani ülve a lábaim. De ebben türelmes voltam. Tudtam azt is, hogy így már nyilvánosak lesznek bambi első lépései, éles lesz a hiba, nem tompítja semmi. De nem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem kockáztatom meg. Így tudtam csak kivívni a saját elismerésem.

    A másik motiváló erő a gyakorlat volt, a közönség -technikai tökéletlenségek ide vagy oda- sok sikerélményt adott akkor is, ha én belül elégedetlenkedtem. 

    Biztos, hogy számít az a minta is, hogy véghetetlen önálló emberekből vagyok, akik hittek a jogukban egy olyan életre, amilyenre vágynak. És megmutatták, hogy ez lehetséges.

     Amit a színészettől kaptam, és elvehetetlen, az az, hogy védtelenné tudtam tenni magam. 

    Milyen érzésekkel, reményekkel szántad rá magad arra, hogy jelentkezel drámainstruktor-színjátékos szakra? Hogy érintett, hogy az osztálytársaid közül neked volt a legkevesebb tapasztalatod? És mi történt ahhoz képest, amire számítottál az egyetem elején?

    Vegyesek voltak az érzéseim. Én felnőtt színészképzésként tekintettem erre a szakra, és ez is a konklúzióm. Ebben vettem részt. Feltételeztem, hogy kinyithat kapukat az egyetem és ez így is lett. Az osztályom menő volt, de nem lett vele kezdve semmi. Mi tanulók védett közeget teremtettünk egymás számára. Nem reméltem ilyen minőségű embereket az életembe ennyi idősen. Ha arról volt szó, hogy ki tud természetesen jelen lenni, vagy ki jó szervező, nekem volt helyzeti előnyöm. Minden másban nekik. Összeadtuk amink volt.

    Tenki Dalma, Tóth Károly, Döbrösi Laura, Bakonyi Alexa – Az Egykutya plakátja

     A vezető tanáraink azonban eleve feladták a harcot, talán a kevés óraszám miatt. Én azt gondolom, ugyanennyi munka lett volna termékenyre fordítani ezt az amúgy színházilag is izgalmas helyzetet. Velük teljesen zárt maradtam. Minden averzióm, vagy félelmem az egyetemmel kapcsolatban, amik kísérték a felvételieimet, igazolódtak hallgatóként. Találkoztam sznobsággal, indokolatlan arroganciával, önkultusz építéssel. Csak közben megéreztem a másik oldalát is ennek a közegnek. Megéreztem azt a mély, bölcs tudást, ami átlengi a szomorú és sekély emberi játszmák alatt. Valami közös alázatot a szakrális felé. Sok szép dolgot is láttam. Odafordulást, nagy energiákat más osztályok tanáraitól. Sokmindent nem tartok korszerűnek a hazai művészeti oktatásban, de sokkal jobban tudom tisztelni így, hogy közelebb merészkedtem. Messziről mindig könnyebb ítélkezni.

    A kérdésre, mit jelent számodra a színészet, egyszer azt válaszoltad: kommunikációt, mediálást. Egy dolgozatban Kiss Erzsit hoztad példának. “Zavarbaejtően határátlépő. Nincs egója, amikor színpadon van és ezáltal felszabadít engem is nézőként. Mélyen emberi attól, hogy nincs rajta szűrő. Ezt keresem a színészetben, vagyis ezt szeretném elérni” – mondtad. Hogy érzed, min múlik az, hogy ezt sikerül-e elérni?

    Gyakorláson.

    Sokat dolgozom azért, hogy dolgozhassak. A kiszolgáltatottság arra ösztönzött, hogy olyan helyzeteket teremtsek, amelyekben célirányosan tudok fejlődni. E

    setemben a határátlépés azon is múlik, hogy valóban bizalmi a viszony az alkotótársakkal. Nem vagyok jó versenyló. Nem inspirál, ha nem szeretnek, nem akarom még jobban megmutatni, sőt. Akkor már csak téthelyzetben, közönségnek. Zárt közösségben szégyenlős vagyok.

    Az RTL első, kizárólag digitális platformra készült sorozatában, a Nofilterben is játszol. Mit adott neked Erika szerepe, az a szuper, elsősorban nők alkotta csapat, akikkel együttműködtél?

    Magukat az embereket, akikkel készítettük. Meg azt a keserédes tudást, újra, hogy hiába van már valami a sütőben.. az ország legismeretlenebb RTLes sorozata lett a mienk. Bármelyik pillanatban el kell tudnunk engedni a dolgokat…

    Bakonyi Alexa / Fotó: Csányi István

    Pályázol előadásokra, produkciók létrehozásán is dolgozol baráti és szakmai alapkokon egyaránt, a frissen szerveződő PopUp Produkció keretein belül. Mi hívta életre ezt a kezdeményezést, hogy találtál társakra és milyen tanulnivalók akadtak eddig?

    Bárhol jártam, minden közösségben akadt, akivel összerezegtünk. Hasonlóan éltük meg a dolgokat, összedolgoztunk, segítettük egymást. A PopUp Projektben az értékrend talán egy szervezőerő. Hierarchia helyett önnállóság, megosztás, nyílt kommunikáció. Ezek biztosan összekötnek minket. Ők “jöttek” velem tovább, rengeteget beszélgettünk, ki mire vágyik, hogy csinálná. A PopUpot részben ezek a beszélgetések hívták életre. Hogy akkor csináljuk. Mániám megvalósítani az ötleteket, nem tudok elnyaralgatni mellettük. Ha kimondunk valamit, elkezd járni az agyam, mi a következő lépés, jegyzetelek, telefonálok. A legrosszabb ami történhet, hogy nem sikerül, de megpróbáltuk. Eddig hálisten’ sikerült. 

    Korábban soha nem pályáztam, sőt futkos a verejték a hátamon az adminisztrációtól. Ez tanulandó. Én a látszólag nem feltétlenül passzoló világokat, jelenségeket és ötleteket szeretem összekötni, azt élvezem. De tudatosan beletöröm magam a többibe is, mert ez az ára annak, hogy ne csak másoktól függjek. 

    Még csak most nyer jogi formát a PopUp. A tartalom volt előbb. 

    Az Egykutya a harmadik bemutatónk. Az első gyerek, az Így viszik át című előadás után többen kedvet kaptak, és megkerestek, hogy működjünk együtt. Írók, színészek, dramaturgok, de még filmesek is. Ez nagyon lelkesítő. (Most is három munka van a kalapban.) Erre vagyok talán a legalkalmasabb. A kooperációra, a winwin helyzetekre. Partnerként tudok igazán működni. Koprodukciók sorozata van a levegőben. Innen is a név, PopUp: felbukkan, projekt szinten együttműködik, mozog, prosperál. 

    Életrehívó a helyzet is. A kettősségek nemzete vagyunk, színházi területen is… Valami rémesen elakadt. Birkózunk a struktúrával belül is, kívül is, miközben kevés helyen ennyire színházszeretőek az emberek. A PopUppal megszeretném adni az esélyt, hogy egy valóban, anyagilag is független alkotói réteg létrejöhessen. Azon dolgozom, hogy aktív részesei legyenek, ne érezzék magukat elzárva a színháztól a magyar közép-felsőosztályban mozgók, a kreatívok, és az a kevés, jó helyzetben lévő cég se, aki együtt tudna működni. A színház nem azért fontos, mert rentábilis. Mert nem az. Az emberek közti kommunikáció, az, hogy folyamatosan tanuljunk magunkról a színházon keresztül valójában minimum annyira fontos, mint a klímakérdés, a nagy zenei fesztiválok vagy a kátyúmentes utak. Közérdek. Azon iparkodom, hogy ez láthatóvá váljon, és annak tudjuk tekinteni a színházat, ami: emberi fórumnak. Érezze a tőkés réteg is a saját ügyének. Ez közös tanulás, színházcsináló és befogadói oldalról egyaránt. De rengeteg igényt látok rá a potenciális támogatók körében is, csak nincs még igazán módszertan, gyakorlat, vagy mindennapokba ivódott példa. 

    Tenki Dalma, Bakonyi Alexa

    Ezért nevezem a legprogresszívabb színházi támogatásnak, amit a HPS Kultszalon képvisel.

    Önszántukból, önerőből (egy próba sokszor hektikus és kényelmetlen ám, hisz alkotás és nem robotikus), ingyen és bérmentve teret biztosítanak csapatoknak és előadásaiknak. Ezért nem lehet elég hálásnak lenni. Sem a felismerésért, hogy mekkora szükség van a támogatásra, sem az odaadásért, amivel csinálják.

    Ha a PopUp és hasonló gondolkodású kezdeményezések táptalajt kapnak, látok rá esélyt, hogy átnyúljunk sok közös szenvedés és civilizációs betegség feje fölött. Ennek a színház elengedhetelten és elemi része, nem válthatja ki sem a mozi, sem a technika, mert ez létra (bennünk, a felettünk levő ég és alattunk lévő föld között.)

    A tanulnivaló tehát örök, a színészet is azért vonzott, mert elkerülhetetlen a szélsőséges önfejlesztés. 

    Nem tudom, hogy az emberek beleférnek e azokba a formákba, amiket felkínál nekünk jelenleg ez a társadalom. Nem tudom beleférnek e körökbe, meg négyzetekbe. De nekem nagyon jólesik, hogy most én döntöm el, melyik részemet és hogyan szeletelem le, hogy végül belepasszoljak a háromszögbe vagy rombuszba, ha muszáj. 

     Még befutott filmrendezőktől is hallom, hogy sok esetben hárulnak rájuk az “egyéb” teendők, amint valami szívügyről van szó. Csak valahogy ezekről nem beszélünk hangosan. Itthon ritkán sikkes, ha te akarsz megvalósítani. Itt az a menő, ha téged akarnak. Szerintem meg mindkettő lehet áldott is és rémes is. Rossz a halmaz amibe próbáljuk belepakolni.

    A PopUp Produkció legutóbbi bemutatójára március 2-án került sor a HPS KultSzalonban Egykutya  címmel, Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Tóth Károly és a te szerepléseddel. Mi foglalkoztatott benneteket és hogy fogtatok munkához a szerzővel, Varga Lóránttal?

    Ez kapott anyag, anno “csak” színészként kértek fel. Abban a formában kétszer játszottuk. Igazából a darab emberekre tett hatása volt az, ami mellett nem lehetett elmenni. Az egykutya nagy túlélő, végül egy egységes szívügyként született meg. Felteszem, ez érződhet, minekutána a pandémiát követő első előadásunkra három nap alatt mentek el a jegyek. Egy ekkora térben lehetne azt gondolni, hogy ez nem nagy varázslat, de számunkra az, plussz nagy bizalom. A helyzet és időpont tükrében különösen. 

    Bakonyi Alexa / Fotó: Ács Sándor

    Milyen előadásra készülhetnek a nézők?

    Krimi szinezetű társalgási vígjátékra. Az az általam kiemelten preferált kettős kötés működteti, hogy bárhol bárkivel megeshetne, mégis nagyon karcos történetek bomlanak ki a világ legátlagosabb nappalijában. Nem lehet megúszni, hogy ne engedje be az ember. Hiszem, hogy a tinglitangli és a bugyros mélység között is van egy vastag, emberközeli sáv. 

    Az a PopUp.

    Bár én néha kifejezetten szeretem, ha úgy érzem, hogy a művészet mentálisan, érzelmileg, vagy akár vizuálisan megterhel. Ha túl kell érte lépnem magamat. Épít. Olyan, mint az izommunka. De ez én vagyok, a PopUp célja pedig nem ez.

    Milyen találkozásoknak adott teret az előadás? 

    Döbrösi Laurával és Tóth Károllyal többször is dolgoztam már együtt. Tenki Dalmával forgattunk röviden, a pókösztönömnek köszönöm, hogy lett közös színházi munkánk. Azt szoktam feltételezni, hogy akikkel jó időt tudok tölteni, azokkal a színpadon is jó lesz. Eddig és most is bejött. Az, hogy ez a kémia azok között itt is körbe-működik, akik itt találkoztak először, egy bónusz. Egy megnyugtató visszacsatolása annak, hogy a PopUp egy jó elgondolás és működhet.

    Hogy viseled azt, hogy projektről projektre látsz előre? Milyennek találod most a szabadúszó létet?

    Idén megkísértett egy igazgató egy szerződéssel. Eszembe jutott, hogy miket kell akkor elengednem a dédelgetett terveimből, de az is, hogy nagyon szívesen megálltam volna legalább egy évre és összpontosítottam volna az energiáim végre “csak” a színészi munkákra. Vonzott ugyanazokkal az emberekkel újra és újra, mást és mást csinálni.

    A szerződés felvetése nem bizonyult megalapozottnak, ehhez képest lassan a PopUp rajzolja magát abba az irányba, hogy vannak visszatérő alkotók, második-harmadik közös munkák ugyanazokkal az emberekkel. Így ez a kivánalmam mégis teljesülni látszik.

    32 éves vagyok. Vagy sikerül belátható időn belül felépítenem egy rendszert, ami önellátó, vagy meg kell köszönni az égieknek, hogy ekkora játszóteret hagytak nekem, és beleforgatni az itt megszerzett tudást valami rentábilisba.

    Hosszútávon ez a teljes létbizonytalanság felőröl. Ráadásul még családot is szeretnék egy ponton…

    Tóth Berta / Színház Online

    Mikor lesz látható az EGYKUTYA?

    Szombaton, 20 órától a HPS Kultszalonban.
    Hold u. 21. 66-os csengő, Budapest, 1054

    - Színházi pillanatok az Instagramon -