Idén diplomázik a Színház- és Filmművészeti Egyetem második drámainstruktor osztálya, Gáspár Máté és Golden Dániel növendékei. Rendhagyó módon a végzősökkel az alattuk járó évfolyam hallgatói készítettek interjúkat.

Hollósy Rékával és Dobos Eszterrel Milovits Hanna és Fahn Rebeka beszélgetett.

Az interjú még a veszélyhelyzet idején készült.

Rebi: Az első és legfontosabb kérdésünk: hogy vagytok? Milyen a karantén? Meséljetek róla, hogy bírjátok ezt a gyűrődést?

Réka: Én igazából elég jól éreztem magam nagyon sokáig, ezt a második félévet nagyon besűrítettem magamnak különböző munkákkal, és egyre inkább attól kezdtem tartani, hogy nem fogom tudni utolérni magam semmiben. Ennek az állapotnak pedig pont a csúcsán jött a járványhelyzet, két nappal egy színjátszós előadás bemutatása előtt. Szóval nekem kifejezetten jólesett egy kicsit leállni. Lehetőségem nyílt magamra fókuszálni és a szakdolgozatomban is elmélyülni. Teljesen meg tudtam élni ezt az én-idő dolgot. Kitakarítottuk a lakást, elkezdtünk egészségesen főzni, meg mozogni, olvasni. A szakdoga pedig pont jó mennyiségű elfoglaltságot kínált: minden délelőtt írogattam, délután pedig tudtam mást csinálni. Amióta annak vége, jobban rám nehezedik a nyomás, hogy itt az idő előkészíteni, mi legyen velem a jövőben. De mindent összevetve kicsit gyanúsan jól bírom ezt a helyzetet. Anyukám hiányzik, vele nem találkozom.

Eszter: Nekem is hiányzik anyukám. Nagyon. Én gyakran álmodom, hogy kevésbé népszerű budapesti helyeken sétálok, mint például az Astoria, vagy hasonló. Egészen furcsa dolgok kezdenek el hiányozni. Naponta változik, hogyan viselem, de valamennyire felüdülés volt nekem is a korlátozás. Az nehéz, hogy nem találkozok emberekkel, főleg idegenekkel, mert valahogy hozzátartozik az általános életérzésemhez, hogy olyan emberek vesznek körül, akikről nem tudom, hogy kicsodák. A lakótársammal érintkezem, meg néha találkozunk a szomszédban élő barátaimmal és ennyi. De megtaláljuk a módját annak, hogy elszórakoztassuk magunkat. Sokat éneklünk, kicsit ilyen musicalesbe varázsoltuk az otthonunkat, átköltjük a dalokat a mindennapi háztartásbeli problémáinkra, ami nagyon vicces.

Hanna: Menjünk kicsit vissza az időben arra a pontra, amikor jelentkeztetek az egyetemre. Honnan hallottatok a drámainstruktor szakról, tudtátok-e pontosan, mi ez a képzés? Miért felvételiztetek?

Eszter: Én közvetlenül érettségi után kerültem be az egyetemre. Nem mondhatnám, hogy tudtam, mire jelentkezem (nevet). Nem arról van szó, hogy halvány fogalmam nem volt róla, de nem tudtam pontosan, hogy mi ez. Vidéken éltem, nem voltam benne a nyüzsgésben. Beírtam a felvi.hu-n a keresőbe, hogy dráma, mert ez érdekelt, de tudtam, hogy drámatanár nem akarok lenni. A kereső kiadta a drámainstruktort szakot, elolvastam a leírást, azt gondoltam, hogy ebben minden benne van, ami engem érdekel, úgyhogy megjelöltem. Jártam előkészítőre az egyetemre, ott kezdett el körvonalazódni bennem, hogy miről van szó. A nyár folyamán elég nehéz dolgom volt, amikor el kellett magyarázni embereknek, hogy hova vettek fel, mert én sem tudtam pontosan.

Hanna: Tetszett, ami kiderült róla, vagy másra számítottál?

Eszter: Nagyon hálás vagyok, hogy bekerültem. Az előtte lévő 20 évben többféle ötlet megfordult a fejemben arról, hogy mit kéne csinálnom, de mindről kiderült az egyetemi éveim alatt, hogy azok nem lettek volna igazán nekem valók. Itt pedig rengeteg helyzetben éreztem azt, hogy ez olyan, mintha nekem találták volna ki. Főleg akkor ugye, amikor répából csináltunk sípot! (nevetnek)

Hanna: Hogy mit?

Eszter: Az egyik vizsgánk keretén belül faragtunk répából egy sípot. Akkor nagyon jólesett ezt mondogatni a műszaki, BME-s, differenciálszámításos vizsgán izguló ismerőseimnek, hogy faragtam egy sípot egy répából.

Hanna: Gyönyörű!

Réka: Én a felvételi évében végeztem a Pesti Magyar Színiakadémián. Szinte ott éltünk a színházban, és közben rájöttem arra, hogy bizonyos dolgait ennek nagyon szeretem, bizonyos részeire viszont nem lennék képes, például arra, amit hosszú távon ez az életmodell kíván. De a játszást, a szakma játékosságát nagyon szerettem, illetve az intenzív, közös alkotói folyamatokat, ami erős csapatot kovácsol. A Pesti Magyaros éveim alatt elkezdtem a Veled Kerekben dolgozni. Az egyik tanárunk Elek Ányos hívott el az egyik táborba, hogy vigyek egy gyerekcsoportot. Mélyvíz volt, de megbízott bennem. Hirtelen megkaptam 20 gyereket azzal, hogy minden nap játsszak velük 6 órát. Végül az egész tábor nagyon eufórikus élmény volt számomra, akkor pontosodott bennem, hogy ez az a terület, amivel igazán foglalkozni szeretnék. Ismertem valakit az első drámainstruktor osztályból, ő mesélt a képzésről. Kiderült, hogy létezik egy szak, ahol csak azt tanulnám a színházból, amit szeretek, és azzal meg nem kell azonosulnom, amivel nehezen tudnék.

Hanna: Mit adott nektek az egyetem? Amiről azt gondoljátok, hogy fontos tudás, és amire támaszkodhattok a későbbiekben?

Eszter: Két dolog jutott az eszembe. Az egyik, hogy tudom, hogyan strukturáljak egy projektet, akár egy nagyobb volumenű folyamatról, akár egy egyórás foglalkozásról van szó. Úgy érzem, hogy most már vannak bevett módszereim, amikhez nyúlhatok. A másik pedig, ami eszembe jutott, nem kifejezetten tudás, hanem kíváncsiság, perspektíva, ami annak köszönhető, hogy nagyon sokféle dolgot tanultunk. Ha támad egy ötletem, akkor tudom, milyen irányokba indulhatok el. Ez az, ami nekem a legfontosabb: a képzés felnyitotta a szememet, lehetőségeket, példákat mutatott arra, hogy milyen utakon, milyen módszerekkel lehet bizonyos ügyekkel, témákkal foglalkozni.

Réka: Kicsi képzés a miénk és úgy tűnik mindenkire jut külön figyelem. És ez igaz is, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell tanulni kihasználni a kínált lehetőségeket. Számomra az egyik legfontosabb tanulás, hogy mit jelent jól felnőttnek lenni: meg kell ragadni a lehetőségeket, mérlegelni, hogy mi az, amivel foglalkozni szeretnék, és mi az, amivel esetleg nem. És ha eldöntöttem, átcsatornázni az energiámat oda, ami igazán fontos. Az Eszter által említett perspektívaváltáshoz csatlakozva pedig én azt tudom elmondani, hogy sokkal elfogadóbb lettem a világgal, az emberekkel a három év során. Nagyon sokfélék vagyunk osztály szinten is, illetve csomó emberrel találkoztunk, rengeteg társadalmi projektet láttunk. Én nem foglalkoztam ennyire tudatosan társadalmi ügyekkel ezelőtt, de most már egyre inkább van erre szándék és kíváncsiság bennem.

Rebi: Mindketten a székesfehérvári Vörösmarty Színházba mentetek gyakorlatra. Miért ezt a helyet választottátok, hogy kerültetek oda?

Eszter: Annak idején én környékeztem meg Rékát azzal, hogy menjünk oda. Engem az motivált, hogy egy vidéki kisvárosból származom és nagyon sok fővárosi példát láttunk színházpedagógiára vagy színházi nevelésre a képzésünk során, de kevés vidékit. Izgalmasnak tartottam, hogy Fehérváron még nem volt kialakult színházpedagógiai program. Szerettem volna valaminek az kezdetébe becsatlakozni, részt venni a beindításában. Fehérváron az egyetlen kőszínház a Vörösmarty, emiatt ez az intézmény a város kultúrájában nagyon fontos és meghatározó szerepet kap. Ez számomra különösen izgalmas volt.

Réka: Rendkívül sűrű volt nekem az a félév, amikor el kellett dönteni, hogy ki hova megy gyakorlatra. Folyamatosan változott, mit akarok csinálni, és úgy éreztem, hogy abból a hatalmas választékból, amit eddig kaptunk, most kell eldöntenem, mi az én utam. Nagy nyomás nehezedett rám, azt gondoltam, hogy mindegyik döntés egyszerre jó és rossz. Az egész kavargásnak a végén azt szűrtem le, hogy a legfontosabb, hogy olyan emberrel menjek, akivel azt érzem, jól dolgozunk együtt. Nagyjából hasonlókat gondolunk, de közben ellenpontjai is vagyunk egymásnak. Eszter ajánlata pont jól jött. Én is vágytam vidékre, de nem akartam túl messze menni. Nagyon kötődtem Pesthez, de vágytam a levegőváltozásra is.

Hanna: Mivel foglalkoztatok pontosan a színházban?

Réka: Azt hittük, hogy ott semmi színházpedagógiai projekt nincs, mi legalábbis nem nagyon hallottunk róla korábban. Kiderült viszont, hogy voltak már programok, csak nem voltak összegyűjtve. Lőrincz Zsuzsa foglalkozik ezzel a színházban, ő lett a mentorunk. A fő program, amit évente megrendeznek, az Atlantisz. Ez olyan, mint az Ádámok és Évák ünnepe. Mi ennek az előkészítésébe csatlakoztunk be. Csináltunk egy módszertani-börzét azoknak a pedagógusoknak, akik a gyerekekkel elkészítik az előadásokat. Nem feltétlenül van mindegyiküknek drámás tapasztalata, ehhez adtunk mi segítséget. Végül a nagy bemutató főpróbahetének az első napjánjelentették be, hogy a koronavírus miatt nem lehet megtartani. Így ez a projekt nem teljesedett ki, de az előkészítése az egész félévünket átölelte. 

Eszter: Az Atlantiszon kívül pedig készítettünk még egy társasjáték alapú foglalkozást a színház Bűn és bűnhődés című előadásához, amit fehérvári középiskolás csoportokhoz vittünk. 

Hanna: Mi volt a legfontosabb tapasztalat a gyakorlat során? 

Eszter: Az egyik legpozitívabb, hogy a középiskolák, a tanárok felől mekkora igény van ezekre a programokra, és milyen nyitottak ezekre a módszerekre. A másik pedig, hogy ez volt az első alkalom amikor ennyire szabadon tervezhettünk, formai megkötések nélkül. Csak a saját tapasztalataink írták felül újra és újra a foglalkozást, amit terveztünk, és nagyon a szívünkhöz nőtt. Minden egyes foglalkozásról úgy jövünk ki, hogy azon gondolkodunk, mit tudnánk még rajta változtatni? A saját gyermekünk az egész.

Réka: Én még azt emelném ki, hogy kaptunk egy átfogó képet a városról, lett egy kapcsolati hálónk, benéztünk mindegyik iskolába, különböző szintű és hírnevű sulikban jártunk, és mindenhol tök jót játszottunk. Addig egy kicsit csalásnak éreztem a munkánkban, hogy ott vannak a pedagógusok, akiknek sokszor nagyon szigorú keretek között kell hosszan a gyerekekkel lenni, és megpróbálni segíteni őket, mi pedig odamegyünk egyalkalmas programokkal, amik baromi nagyot tudnak szólni, de ha ezt kellene fenntartani hosszabb távon az már nem lenne annyira egyszerű. Azt hiszem ezzel most békültem ki, ennek a folyamatnak a kapcsán. Nagyon sokszor, amikor lement egy-egy foglalkozás, a tanárok kérték, hogy beszéljünk velük még egy pár szót arról, mi volt a benyomásunk a gyerekekről, hogy esetleg mit tudnának még ők is bevetni. Azt éreztem, hogy ez nem csak a gyerekekért van, hanem a tanárokért, akiknek sokszor baromi nehéz dolguk van, és nem mindig egyszerű inspirációt gyűjteniük, vagy akár más szemszögből, új helyzetekben meglátni a diákokat. Ezek a programok új lendületet tudnak adni nekik. Erről nagyon jó visszajelzéseket kaptunk.

Eszter: A mi szakmánkban mindig kérdés, hogy amikor elmész egy osztályhoz akkor bent legyen-e a pedagógus. Itt például arra jöttem rá, hogy nagyon jó, hogy bent vannak, mert úgy éreztem, érdeklődéssel fordulnak a csoportjuk felé és hogy nekik is izgalmas, hogy egy másik tanulási helyzetben látják a diákokat.

Rebi: Mit gondoltok hosszú távon a jövőtökről, van-e már valami konkrét tervetek arról, hol folytatjátok szeptemberben? 

Réka: Én az utolsó félévben nagyon tudatosan próbáltam előkészíteni, mi legyen velem diploma után.  Most azt érzem, hogy – ugyan nem tudom, hogy a koronavírus mennyit fog ezen változtatni – nem kell félnem. Egyrészt azért, mert Székesfehérváron is van további érdeklődés a munkánkra, másrészt közben elkezdtem a Mesemúzeumban dolgozni. Ott is beszéltünk a vírus előtt arról, hogy félállásban ott maradhatnék. Persze nyilván nem lehet tudni, mit hoz a jövő, de akkor majd újratervezek.

Hanna: Ha jól értem téged elsősorban a fiatalokkal, gyerekekkel meg tanárokkal való közös munka érdekel.

Réka: Igen, én abba a részébe tartozom az osztálynak, aki azzal akar foglalkozni, ahogy kívülről szokták elképzelni ezt a szakot: a drámainstruktorok a gyerekekkel vannak. Az egyetemen az Égigérő almafa című dramatikus játszóház projektünk az egyik legfontosabb számomra. Érdekel a szakmánknak az a része, amikor a közoktatással működünk együtt. Nagyon-nagyon széles paletta, amin el lehetne helyezkedni és több minden érdekel belőle, de most azt hiszem első lépésként erre húz a szívem, különösen a picik felé. 

Eszter: Nekem a megnyugvást pont a koronavírus hozta. Most a karantén hatodik-hetedik hetében kellemes komforttal engedtem be az agyamba azt a kérdést, hogy mi lesz velem a jövőben. Ezt eddig erőszakkal, a nagy sürgés forgásban kirekesztettem magamból, és most úgy éreztem, hogy a bizonytalan a helyzet miatt sokkal több dologban el merem képzelni magam. Mivel semmi sem biztos, az én pozícióm is rugalmasabbá vált. Szeretnék valamennyi időt külföldön tölteni. A három év bőséges belföldi kulturális tapasztalattal látott el, most viszont kicsit szeretnék körülnézni a nagyvilágban. Nem tudom, hogy munkát keresek-e majd, vagy Erasmussal szakmai gyakorlatot, esetleg egy külföldi képzést, de valószínű, hogy ezt nem szeptemberben fogom elindítani, mivel nem tudom, mi lesz akkor.

Örülök a fehérvári lehetőségnek, valamint érdekelnek részvételi-közösségi projektek, ahol civil résztvevők egy művészeti alkotófolyamatban vehetnek részt. Valamint az is foglalkoztat, hogyan lehet más művészeti ágakat bevonni a munkámba.

Hanna: Mi volt a legemlékezetesebb pillanat a 3 évből? Mit üzennétek a jövőre induló osztálynak? 

Réka:A háromfejű királyhoz (az Ódry Színpad A háromfejű király c. előadása, rendező Kenéz Ágoston – a szerk.) csináltunk egy foglalkozást és egy foglalkoztató füzetet az egyik osztálytársammal, Nyáry Palival. Sűrű időszak volt. Éjszaka próbáltunk, mert a színészek gyakorlaton voltak és csak akkor értek rá. A főpróbahét egyik napján egy kávézóban dolgoztam, vártam, hogy visszamenjek este 11-re próbálni. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Aztán konstatáltam, hogy igazából éppen egy színezőt rajzolok a foglalkoztató füzethez. Rájöttem, hogy ha ez a munkám, akkor nem lesz bajom. Nagyon szívesen rajzolok színezőket, meg találok ki vicces játékokat munkaidőben.

Eszter: Egyszer csináltunk egy foglalkozást a SzínMűVeleteken (az Órdy Színpad színházi nevelési műhelye – a szerk.) belül. A foglalkozás egy részében a résztvevők egyedül játszottak, mi csak kívülről néztük őket. Mozgással, különböző tárgyak használatával kellett előadniuk, hogyan valósítanak meg egy tervet az életükben. Először egy ötvenes hölgy elkezdett kúszni a földön, aztán egy lány fogta magát, és nekifutásból átugrott egy madzagon, ami két szék közé volt kifeszítve. Nagyon jó volt látni azt, hogy ezeknek az embereknek – akikkel amúgy az utcán elmegyünk egymás mellett – olyan helyzetet teremtettünk, ami ilyen dolgokra inspirálja őket. A játszani akarás felülírja azt, hogy nem fekszünk le a földre, vagy hogy nem biztos, hogy át fogom tudni ugrani azt a szalagot. 

Eszter: A jövő nemzedékének pedig azt üzenem, hogy próbáljanak meg nem elvárásokkal érkezni, hanem mindent lehetőségként kezelni. És hogy fogadják el, hogy a közül a rengeteg lehetőség közül, amiket felkínál ez a képzés, nem lehet mind nekik való, és ebbe nyugodjanak is bele.

Réka: Az én üzenetem az, hogy a játék meg a rosszalkodás nagyon is kapcsolódik egymáshoz. Szerintem merni kell rosszalkodni. Én nagyon sokat rosszalkodtam a képzés alatt.