Október 6-án mutatta be az Örkény Színház Henrik Ibsen kései drámáját, a Solnesst. Az Örkény Színház előadásának rendezője Gáspár Ildikó (a darabot is ő fordította), a címszerepben Mácsai Pál látható. Partnerei: Hámori Gabriella, Bajomi Nagy György, Pogány Judit, Polgár Csaba, Zsigmond Emőke és Szaplonczay Mária.

„Jön a fordulat. Tudom. Érzem. Már jön, aki azt fogja kiabálni: Félre! El az útból! És csak özönlik a többi is utána, és azt üvöltik mind: „Félre! Helyet! Helyet! Helyet!” Meglátod, a fiatalok mindjárt bekopognak az ajtómon, és…” (Részlet a darabból.)

„Halvard Solness (Mácsai Pál), az elismert, középkorú építőmester hallgatólagos békében él feleségével, Alinével (Hámori Gabriella). Az otthon – három üres gyerekszobával – egyben Solness tervezői irodája is. Itt dolgozik az idős, beteg egykori építész Bertha Brovik (a drámában férfi, itt viszont Pogány Judit játssza), fia, Ragnar Brovik, a fiatal, Halvardhoz hasonlóan építészbabérokra törő műszaki rajzoló (Polgár Csaba), és Ragnar menyasszonya, Frida Fosli irodavezető (Zsigmond Emőke). Solness és Aline házassága már régen kihűlt, a házastársak jobb esetben is inkább csak kerülik egymást. Frida rajongva szereti Solnesst, Solness mérsékelten viszonozza (inkább érdekből, mint érzelmektől vezérelve) a lány közeledését. A család és a tervezőcég, ha mély törések és elfojtott traumák ellenére is, de funkcionál. Amíg be nem ront az ajtón a huszonkét éves Hilde Wagner (Szaplonczay Mária) piros tornacipőben, direktszakadt farmerban és hófehér menyasszony-királylányruhában.

Hilde állítja, tíz évvel ezelőtt Solness megcsókolta, és királyságot ígért neki – most eljött, hogy behajtsa az ígéretet. Solness hevesen tagad: talán gondolt rá, de biztos, hogy nem csókolta meg az akkor még csak tizenkét éves gyereket. Hilde azonban egyre határozottabban és hisztérikusabban állítja, megtörtént, a sokkolódott és pánikba esett Solness pedig végül beismeri: „legyen, ahogy akarod”, megtette. A beismeréssel olyan lavinát indít el, ami az idős építőmester egész életét felforgatja.

Ami a Solness újdonsága, az az apróságokban rejlő lehetőségek mesteri kiaknázása: legyen szó térről, gesztusról, elkapott pillantásról, és megjegyzésekről, Gáspár Ildikó mindent felnagyít, megnyújt, kiemel, reflektorfénybe helyez – nem véletlen, hogy majdnem végig égnek a mennyezeti lámpák, a néző figyelmét szinte semmi nem kerülheti el.” – írja a darabról a Telex. 

„Talán a skandináv irodalom magyarországi reneszánszához tartozik, hogy klasszikus művek egész sorát fordították újra az utóbbi években. Az Ibsen-fordításokban „mindig van egy pici plüssfotel”, azaz puhaság, bőbeszédűség, körülményesség, mondta néhány évvel ezelőtt Zsótér Sándor, és ezt a kényelmes puhaságot vették ki a legújabb fordításokból, az Örkényben előadott változatból Gáspár Ildikó egészen drasztikusan.

Ezekben a polgári közegben játszódó drámákban a férj, a feleség, az üzletvezető, a bankigazgató, az ügyvéd, az orvos olyan bonyolult, udvariassági formákkal tűzdelt társalgási nyelven beszél egymással, ami már a saját korában is eltért a hétköznapi élet beszédstílusától. Ezt az újabb fordítások már igyekeztek átültetni a mai beszélt nyelvre, itt viszont most repked a bassza meg, a kurva élet, a hogy a picsába, a „nem olyan fos, mint amit én csinálok”, és ez nagyon felszabadító, mindennél közelebb hozza a nézőhöz a problémát.

Igaz, az ilyesfajta káromkodás is inkább csak Solness száját hagyja el. Mácsai szerepe ebből a szempontból is kilóg, ahogy a személyes megmutatkozásban és a közönséggel való kapcsolódásban is ő vállalta a legtöbbet. Valószínűleg színházigazgatónak lenni sem egyszerűbb, mint építésziroda-vezetőnek” – fogalmaz a darab kapcsán Sümegi Noémi az Indexen.

„Az előadás (…) démonikusan-parodisztikusan növelte nagyra a szakmájában és környezetében elért hatalmához ragaszkodó építőmestert. Van, hogy gitárral a kezében zengi önnön dicséretét (együtténeklésre nógatva maroknyi közönségét). Egy ízben pedig levetíti nekünk a szerepét alakító színész gyerek- és fiatalkorából származó családi filmfelvételeket. Majd azután rögtön megcsodálhatjuk a Dicsőséges nagyurak… kezdetű Petőfi-vers patetikus elmondásának (elszavalásának) lenémított, időnként kimerevített videóját, amelyet Mácsai-Solness önironikus, önostorozó kommentárja kísér. Meglehetősen zavarba ejtő pillanat: az önmagát, önnön fiatalságát, önnön fiatalkori szenvedélyét kifigurázó színész, aki azért, végső soron, mégiscsak ugyanaz.

Csak éppen most nem Petőfi versén élősködik patetikusan, hanem patetikus önmagán ironikusan. És ez végső soron nem volna más, mint a klasszikus színészparadoxon egyik reflexív leágazásának ironikus voltában is nárcisztikus színrevitele. Bevallom, nem szívesen voltam jelen ezen a kényesen törékeny mutatványon (de talán ez volt a rendezői elképzelés, a zavarba hozás – bár a többség inkább önfeledten élvezte a műsort): az öregedő színészkelgyó ifjonti enfarkába harap. A zenei és vetítéses betétekkel ritmizált előadás záróvideóján pedig a Madách téri színház tetején látjuk a darabban immár halálra zúzott építőmestert. A pesti háztetők fölött, a megboldogult Lugosi Béla ikonikus-ironikus vámpírpózában, győzedelmesen átölelve a menyasszonyruhás Hildét” – fejti ki a Szinhaz.net oldalán Bazsányi Sándor.

„A mai Magyarországon, 2022 őszén egyébként is erősen Ibsen drámája alá ment az idő. Az utcákon a tanáraikért, és ezzel egyben a saját jövőjükért tüntető fiatalok jelzik, hogy sok más mellett erős generációs vonatkozása is van a társadalmat végletesen megosztó konfliktusoknak. (Az előadásban elhangzik a Kölcsey Gimnázium neve is, mit ad Isten, Mácsai Pál éppen oda járt).

Gáspár Ildikó rendezése azonban a leírtak ellenére sem egy aktuálpolitizáló előadás, hanem egy energiákkal teli, feszes, a nézőt végig feszültségben tartó játék. És még csak nem is elsősorban az Ibsen-adaptációknál megszokott élethazugságokról és tragikus következményeikről szól, inkább arról, hogy mindig van lehetőség önmagunk meghaladására” – összegez Turbuly Lilla a Kútszéli stílus oldalán.

Az előadás zeneszerzője Matisz Flóra Lili, a látvány Szabados Luca munkája.

A produkcióra itt válthatnak jegyet.

Fotó: Horváth Judit