Bő tíz éve működik a hazai színházi élet egyik legkülönlegesebb és legkülönösebb társulata, a Trojka. A Színházi Társulás alapító-rendezőjével, Soós Attilával készített interjút a HVG.

A beszélgetésből egyből kiderült, hogy Soós Attila a színház mellett civilk foglalkozást is űz, a Csillagház Gyógypedagógiai Általános Iskola nyolcadik osztályában gyógypedagógus-asszisztens:

„Ez a helyzet a járvány után alakult ki. A Covid kényszerített olyan helyzetbe, ami leválik a szakmáról” – mondja.

Annak kapcásn, hogy 10 éve végzett a Színművészetin és megalapította a Trojka Társulatot, elárulta:

„Nekem azt kellett eldöntenem, hogy beleállok-e abba, amit 2013-ban, a diplomarendezésemkor fantázianévvel illetünk, vagy az csak egy pár alkalomra szóló együttlét ugyanazokkal vagy megközelítőleg ugyanazokkal a színművészekkel, de abból nem lesz társulás vagy akár társulat. Én ebbe akkor beleálltam. Nagyon-nagyon akartam. A mesterem és osztályvezető tanárom, Horváth Csaba akkor azt mondta, hogy a legnehezebb utat választottam. Úgy érzem, nem tévedett.”

A felvetésre, mintha az alapállás, az állítás, amit a Trojka elfoglal és tesz, az nagyon más volna, mint egy kőszínházé, Soós Attila kifejtette: „Valaminek a megszületéséről beszélünk, a megszületésének a formájáról, a formájának a kényszervilágáról, és kényszervilágban megszületett lehetőségről. Azt, hogy nem kudarcnak élem meg ezt a kényszervilágot, hanem lehetőségnek. Ez olyan meghatározó akarattal és töltettel látja el a kényszert, hogy a kényszer átalakul egy új formává. Ez történt valójában. Amit mi többek közt tanultunk, amire vágytunk, az a varázslat. Varázslás alatt azt értem, amit egy előadás mögött csinálok, a fényekkel, a hangokkal, a díszletekkel, az effektusokkal a fekete térben. Az atmoszféra-teremtés. Ez tud hiányozni az embernek. Én próbálkoztam azzal is, hogy képes-e ez a kis társulat kőszínházzal együttműködve dolgozni. Ilyen volt például Heinrich von Kleist O. márkiné című elbeszélésnek színpadi adaptációja a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház kamaratermében. Ezek a lehetőségek azonban egy-egy alkalomra szóltak, és vándor jelleggel tereket kellett találnom az adott rendezői ötletek és darabok megvalósulásának.”

Arról szólva, mekkora energia ezt a do it yourself-működést fenntartani éveken át, a társulatvezető elmondta: „Két helyzetben tudja az ember felismerni azt, hogy mekkora erőfeszítés valami: amikor rengeteg ereje van, és amikor fogytán az ereje. (…) Nekem realizálnom kell azt, hogy az általam beletett idő és energia az nem arányos azzal, ami történik, hanem mérhetetlenül több annál. Hogyha ezt időközben elfelejtem, vagy időközben olyan élethelyzetek alakulnak ki, amelyek miatt ez aránytalanná válik, akkor bajba kerülök. És akkor el tud veszni az erő. És akkor még nagyobb baj van. Ha eltévedek, oda kell visszatalálnom, amit alapállításként mondtam, az aránytalanul sok időhöz és energiához – ha elkezdek arányokat keresni, akkor az egész összedől. Úgy is tudok fogalmazni, hogy azt nem tudom, ezt meddig lehet így csinálni. (…) Az éppen aktuális próbafolyamatban meglátom a következő, már a fejemben lévő darabötlet megvalósulásának képi és zenei világát, hangulatát. Olyan ez, mint egy ajándék. És teljesen ösztönös.”