VígszínházGalambos ErzsiBalázsovits LajosCserhalmi György
  • facebook
  • instagram
  • 2022. október 1., szombat
    banner_bigBanner4

    “Sosem hagytuk abba” – Interjú Hernádi Judittal és Gálffi Lászlóval

    2020. október 28., szerda 06:00

    Két legendás színész és egy legendás előadás – nem túlzás a jelző az Orlai Produkciós Iroda következő bemutatója, a Hernádi Judit és Gálffi László játszotta Love Letters (Szerelmes levelek) kapcsán. A történet nem nélkülözi a romantikát és a humort, érzelmesebb nézőink pedig egy-két könnycseppet is elmorzsolnak, ha megismerik Andy és Melissa négy évtizedet átívelő különös kapcsolatát. A két művésszel beszélgetett Papp Tímea.

    Megvan még az 1991-es Pesti Színház-beli bemutató szövegpéldánya?

    Hernádi Judit: Meg, persze. Abból dolgozunk most is.

    Gálffi László: Hogyne, bár az enyém be van fóliázva, mert annyit lapoztam azóta, hogy a papír tönkrement. A Pesti Színházban az volt a jó, hogy még volt súgó, aki segített és helyre tudta rázni az embert, mert ez egy egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon bonyolult szöveg. Rutinból nem lehet mondani. Úgy van tele ez a darab is majdnem ugyanúgy ismétlődő eseményekkel és majdnem ugyanúgy ismétlődő mondatokkal, ahogy az ember élete tele van ezekkel. 72 oldal – valójában ennyi az élet. Ebben a darabban van egy szerelem, két házasság, néhány elválás…

    Hernádi Judit: …neked négy-öt gyerek, nekem kettő…

    Gálffi László: …neked kettő, de hogy ez tényleg csak ennyi…

    Hernádi Judit: …de mit csináljunk, tényleg ennyi! Nekem viszont nincs lefóliázva, mert én nem vagyok ennyire pedáns. És tartok attól, hogy ha beraknánk a fénymásolóba, egészben és olvashatóan nem jönne ki a gépből.

    Ugorjunk vissza 1991-re. Hogyan próbáltak? 

    Gálffi László: Én egy ideig nagyon idegesen.

    Hernádi Judit: Igen?

    Gálffi László: Igen, mert zavart, hogy nem nézünk egymásra, csak előre beszélünk. Mindketten a vígszínházi stílust tanultuk, hiányzott a kontaktus, és a 90-es években még nem voltak ilyen típusú színházi előadások.

    Hernádi Judit: Lehet, hogy én nem nézek Lacira, de esküszöm, hogy minden rezdülését tudom, és ő is ugyanúgy érzi az enyéimet. És nagyon különös hatással van a nézőkre. Többször kaptam visszajelzésként, hogy bár semmi nem történik a színpadon, csak mondjuk a szöveget, de ennek ellenére a közönség előtt megjelenik a történet, és úgy lepereg bennük, mint egy film. Ugyanúgy, ahogy én is mindig látom azt, amit mondok.

    Gálffi László: Tulajdonképpen mindenki a saját moziját látja: miközben azt hallja, hogy a Watson’s Hotel tánctermében csókolóztak először, a nézőnek az ő első csókja jut az eszébe a Kaffka Margit Gimnázium alagsorából. 

    Tehát a közönség az előadásban valójában a saját életét élheti át?

    Hernádi Judit: Pontosan.

    Gálffi László: Hiszen mi köze lenne különben ehhez a két amerikaihoz? A hűség, a hűtlenség, a szerelem, az ahogy elmegyünk egymás mellett bárkivel megtörténhet. 

    92-ben valami olyasmit írtak az előadásról, hogy jutalomjáték a két színész számára. Ezt így is élték meg?

    Hernádi Judit: Az, hogy csak ketten vagyunk a színpadon, még nem elég a jutalomjátékhoz. Az is kell hozzá, hogy egy teljes életű szerepről legyen szó, ezek pedig teljes életű szerepek. 

    Gálffi László: Az is fontos – és ezt Jutka tudja, aki Kern Andrissal játszik zsinórban –, hogy az embert „pofán találja a szerep”. Itt van ez a szegény sorból felemelkedett, politikussá vált Andy, aki egész életében tojásfejű marad, és időskorára jön meg neki az esze. ’91-ben egészen távolinak tűnt, hogy egy politikus félrelép és ezért meghurcolják, ma meg egészen finomnak tűnik amellett, amit látunk. 

    Hernádi Judit: Az, hogy finom lenne a darab, nézőpont kérdése, mert van benne szó alkoholizmusról, művészet és szabadság iránti vágyról és nagy élethazugságokról.

    Gálffi László: Andy például úgy éli le az életét, hogy mindig valakinek vagy valaminek meg akar felelni, a feleségének, a családjának, a hazának – ezt a három szót használja –, miközben a lényeget, önmagát elfelejti.

    Mennyit játszották az előadást?

    Hernádi Judit: Fogalmam sincs, tulajdonképpen sosem hagytuk abba, csak kimaradt az elmúlt körülbelül tíz év.

    Gálffi László: Tényleg? Most végigfutott bennem, hogy az első levél dátuma 1937. És amióta legutóbb játszottuk, a villanyszámlákon és hivatalos leveleken kívül mást nem is hoz a posta. A klasszikus kézzel írt levél megszűnt, email van és SMS. 

    Ennek ellenére mégsem egy retrodarabról van szó.

    Hernádi Judit: Nem, ráadásul van benne egy olyan rész, ami annyira gyors váltásokkal van tele, hogy akkoriban arról beszélgettünk, hogy egyetlen „nem”-mel nem lehet feladni egy levelet.

    Visszaugranék a beszélgetés elejére, arra, hogy ez nem egy felolvasó-színházi előadás.  

    Gálffi László: Bizony, miközben a világon mindenhol, ahol játsszák, felolvassák. Abban a formában engem, bevallom, nem érdekelt volna, és nem is ment volna ennyit.

    Hernádi Judit: Csináltak belőle egy tévéjátékot, abban is olvastak, és az sem működött, mert a néző személyes viszonya valahogy abból is hiányzott.

    Gálffi László: Van, amikor a közönségnek idő kell, amíg ráhangolódik az előadásra, a világára, mert rég írtak többoldalas leveleket…

    Hernádi Judit: …miközben ott az email, úgyhogy én azt gondolom, ebből a szempontból sem áll tőlünk olyan messze ez a történet.

    Szerző: Papp Tímea

    banner_bigBanner1
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram