Galambos ErzsiBalázsovits LajosLovas RoziBata ÉvaWunderlich József
  • facebook
  • instagram
  • 2021. december 7., kedd
    banner_bigBanner3

    “Spirálon futok” – Interjú Veres Flóra táncművésszel

    2021. június 16., szerda 06:00

    Flóra 30 éves, az L1 Egyesület tagja. Többféle névjegykártyája is van, egyiken csak az egyesület és saját elérhetőségei szerepelnek, „foglalkozásként” pedig „L1-member” látható rajta. Táncművész, koreográfus, tánctanár – ez a három megnevezés lenne pontos, ha a többféle névjegy helyett egy közös újat készíttetne.

    – A sorrend is így pontos?

    – Ezek közül a tanítás az állandó, hiszen ez biztosítja a megélhetésemet. Az előadói és koreográfusi munkám között már nem tudnék fontossági sorrendet felállítani, körülbelül ugyanannyi időt szánok rá.

    – Mióta táncolsz?

    – Én már az óvodában is táncoltam, azóta sem hagytam abba. Tizennégy-tizenöt éves korom körül felmerült az is, hogy színésznek jelentkezek, sőt, jártam is színészettel foglalkozó kurzusra, de mellette is mindig táncoltam, és így jöttem rá, hogy ha a táncot úgyse tudom abbahagyni, akkor mégis inkább azzal kellene foglalkoznom. Még fuvoláztam is, de nyolc év után feladtam, hogy többet tudjak táncolni. Szüleim azt szorgalmazták, legyen egy földibb szakmám a biztonság kedvéért, ezért a pécsi egyetem 3 éves spanyol nyelvi alapképzését is elvégeztem. Nagyon szerettem, a nyelvtanulás amúgy is könnyen ment. Volt időszak, amikor angolul, spanyolul, németül és franciául is elég jól beszéltem, de ma már leginkább az angolt használom. Éltem egy szűk évet Hollandiában, több évet pedig Belgiumban, Brüsszelben. Utóbbi három hónapnak indult, négy és fél éves kaland lett belőle, itt már nem csak táncoltam, hanem tanítottam is.

    – Mindig a kortárstánc iránt érdeklődtél, vagy szívesen szerepeltél volna Csajkovszkij-darabban is?

    – Nagyon sokáig Csajkovszkij-párti voltam, a balettből jövök, főként mesebalett előadásokat állítottunk színpadra. Bár legendás bütykeim vannak, a balettcipő okozta fájdalmakat elnyomta a szenvedély. Úgy voltam vele, hogy amíg a lábam belefér a cipőbe, addig a fájdalom is belefér. Viszonylag későn, tizenhat éves korom körül kezdtem el modern táncot, kortárs irányzatokat komolyabban tanulni. A kortárstánc sem mindig testbarát, ott is lehet akrobatikus mozgást igénylő irányzatot találni, de összességében mégis kötetlenebb. Két év alatt eldőlt, hogy modern-szakra felvételizek a Magyar Táncművészeti Egyetemen.

    – Milyen megfontolásból kerested a kapcsolatot az L1 Egyesülettel?

    – 2016-ban, amikor már tudtam Brüsszelben, hogy rövidesen hazaköltözöm, hiszen az akkori párom, aki ma már a férjem, itt kapott munkát, nagyon tudatosan próbáltam eltervezni, öt év távollét után milyen lesz itthon az életem. Kapcsolatrendszerem már nemigen volt, viszont mindig is szerettem volna olyan laza közösséghez tartozni, amelyben figyelünk egymásra, segítjük egymást, de mindenkinek van egy saját művészeti útja. Az L1 Egyesület éppen ilyen. Szerintem nincs is több, itthon biztosan nincs, nyugaton talán inkább, a hasonlóak vagy sokkal szorosabbak, vagy sokkal lazábbak. Szóval úgy gondoltam, ha csatlakozhatom hozzájuk, akkor van egy védelem, egy bástya, amelyben már elindulhatok, ami teret ad és megtart és sokrétű támogatást nyújthat.

    – Már onnan, Brüsszelből jelentkeztél rezidensnek?

    – Igen, 2016 végén a 2017-es évre, de ekkor még nem választott ki Ladjánszki Márta, mert úgy érezte, amíg Brüsszelben vagyok, nehéz a kapcsolattartás, az együttműködés, de a következő évben már ott voltam a friss rezidensek között és 2018 elején kezdődött a közös munka. Egy rezidensnek már vannak kapcsolódási lehetőségei az egyesületen belül, persze személyenként változik, ki mennyire aktív, alkalmazkodó, kezdeményező típus. Az én rezidensi élményeimet nagyban befolyásolta, hogy akkor lettem terhes, bár csak fél évre estem ki a munkából. Az elsődleges nekem akkor legfontosabb szempontom az volt, hogy inspiráló, alkotó emberek közösségébe kerüljek. „Gyere el, nézd meg a próbám, mondd el, mit láttál!” Sok-sok szívességet tehetünk egymásnak és ez nagyon jóleső érzés. Rezidensként már láttam, hogy ez nekem hosszú távon is jó lesz, érdemes taggá válnom, mert itt nem csak táncosokkal lehet együttműködni, sokféle művészeti ágra lesz rálátásom. Ha például egy zenésszel vagy képzőművésszel szeretnék dolgozni, nem az interneten kell keresgélnem, hanem ott van a társaim, a barátaim között. Lehetőség van csendesebben is jelen lenni, de ha sok-sok energiádat ide teszed, sokat is fogsz tudni kivenni.

    – Amikor csatlakoztál az L1-hez, már nem voltál pályakezdő. Ez nem zavart?

    – Érdekes kérdés ez, mert éppen a múltkor beszélgettünk arról, hogy az ember lehet akár  folyamatosan is  pályakezdő. Én körülbelül tíz éve érzem így, más szakmákban ez nyilván másképpen van. Szeretek gyakran új irányt venni, és abban a műfajban, abban a stílusban, amit először csinálok, újra és újra kezdő leszek. Hiába táncoltam jó pár darabban, mint alkalmazott táncművész, amint belevágtam egy munkába koreográfusként, máris pályakezdő lettem. Pályázatírásnál sem csinálok abból presztízskérdést, milyen kategóriában vagyok, az a fontos, hogy legyen olyan munka, ami foglalkoztat, ami kihívást jelent.

    – Nem okoz egzisztenciális gondot kortárstáncosnak lenni?

    – Lassan két éve egy belvárosi magántánciskolában tanítok olyan táncosokkal, akiket még a balettos korszakomból ismerek, vagyis közel húsz éve barátaim. . Balettet, gimnasztikát és modern táncot tanítok óvodás kortól gimnazistákig korcsoportokba osztott gyerekeknek. Az iskolától függetlenül jógát is oktatok, ez is régi szerelem. Ahhoz képest, hogy családanyaként is helyt kell állnom, amit az állam alig támogat, és ahhoz képest, hogy ez az elmúlt év a járvány miatt olyan volt, amilyen, egyáltalán nem panaszkodok, az online térben is bőven akadt elfoglaltságom. Művészként már jelentős a bevételem, de a jelentős szó félreérthető, mert ebből még nem lehet megélni. A férjem fizetésére és a tanításból származó bevételemre is szükség van ahhoz, hogy egzisztenciális okok miatt ne kelljen folyton aggódnunk. Szerencsére a tanítást nem érzem kényszernek, hiszen nagyon szeretem. És van bennem olyanfajta erkölcsi kötelességtudat, hogy amit én kaptam, azt adjam is tovább. Ez tisztelet is a tanáraim felé, hiszen ők is ugyanezt tették.

    – Ugyanaz a testalkat, ugyanaz a szervezet alkalmas arra, hogy klasszikus táncot, kortárstáncot, jógát egyaránt gyakoroljon valaki?

    – Szerintem igen. A balettben is megengedőbb szemléletű vagyok, és nem követelem meg a gyerekektől, hogy túlságosan kiforgassanak egy pozíciót, mert most ugyan semmi baja, de tíz évnyi kemény gyakorlástól már fájni fog a térde, fájni fog a dereka. Nem az a cél, hogy a gyerek felkerüljön majd az Operaház színpadára, hanem hogy egészséges, mozogni szerető, jól koordináló, táncot kedvelő, önállóan is dolgozni, alkotni tudó közösségben létezni tudó fiatallá váljon. A kortárstánc pedig különösen tág teret ad annak, hogy mindenki saját alkatának megfelelő kihívást keressen benne. A finom és puha mozdulatoktól az akrobatikus feladatig mindenféle árnyalat része lehet.

    Veres Flóra / Fotó: SyporcaWhandal

    – Amikor egy új darabod még az ötletelés, tervezés fázisában van, mennyit gondolkozol rajta? Van egy pontos elméleti háttér vagy a mozgás felől közelítesz?

    – Attól függ, mi kezdett el motoszkálni a fejemben. Az utóbbi időben mindig van egy elméleti rész, nem dolgozom tisztán mozdulattal.

    – Konkrétan? Elmeséled azoknak az előadásoknak a születését, amelyeket reményeink szerint még az idén látni fogunk?

    – A 2019-es darabomnak az volt a címe, hogy „Sosem voltam még ennyi se”.

    – Állj! Elgondolkodtató cím, de még így se biztos, hogy pontosan értem…

    – A címadással szoktak lenni komplexusaim – ennek általános iskolai gyökerei vannak. Egyébként is a mű a lényeg, legalábbis ezzel nyugtatom magam. Olyan gondolatok motosztáltak az agyamban, hogy állandó körforgásban vagyok, önállapotot, önazonosságot keresek, kialakult bennem egy folyamatos kontroll, hogyan haladok az életben, és talán a körforgás az az ok, ami miatt nem tudok előre menni, hiszen egy körön vagy egy spirálon futok. Mennyi az ember? Mi az értéke? A kora, a pályája, a családja?

    – Hogyan lehet ezt ábrázolni?

    – Volt egy olyan szándékom, hogy az érzelmi állapotot a zenével és a fizikai testeknek a mozgása által jelenítsem meg. Sokat beszélgettünk az állapotról. Ez hozta a képeket, amelyeket próbáltunk megjeleníteni. Úgy gondolom, kell valami központi mag, valami mögöttes téma, ami inspirálja a mozdulatokat. Lehet, hogy ez később változni fog, de én egyelőre személyes példákból szoktam kiindulni, és azoktól is ezt várom, akikkel dolgozom. A nézőtől nem azt kérem, találja ki, mire gondolhattunk, de azt igen, hogy aktív befogadója legyen az alkotásnak és figyelemmel, nyitott érzelmi állapottal nézzen meg minket. Hagyja, hogy az előadás egy hangulatot, érzelmet, gondolatot vagy régi emléket elindítson nála, szóval engedje hatni az előadást.

    – Hasonló volt az alkotási folyamat a másik darabodnál is?

    – 2020 októberében „Egy az egyben” címmel mutattuk be, akkor pont volt egy levegővételnyi színházi élet. Ebben sokkal több színházi elemet használtam. Énekeltünk, saját szövegünk volt, melyet közösen írtunk Horváth Ádám Mártonnal, aki szintén L1-tag és élőzenét is játszott nekünk. Bár én viszem a projektet, olykor határozott döntéseket is hozok, hiszen ez az én felelősségem, de fontosnak tartom, hogy akivel dolgozom, az is „rakja bele a sajátját”. Így aztán ez egy nagyon személyes hangvételű darab lett, a szavak, a mondatok, a jelenetek könnyebb kapcsolódást kínálnak a nézőnek, mint az előző előadás, amelyben egy állapot van, egy flow, egy kavargás…Mindkét darabnál mentorral is dolgoztam, aki szintén egy fontos komponense a projekteknek. Bár Márta csak az Egy az Egyben-nek volt hivatalos mentora, már az első darab alakulásába is betekintett, segítette tanácsaival az előadást.

    – Láttam egy fotókiállítást, amelynek fontos része volt a munkád. Mesélnél erről?

    – Kicsit messzebbről indítom… Tavaly indították el a „Köszönjük Magyarország!” programot, amely azt szorgalmazta, hogy a nagy leállások idején kicsit segítsék a művészeket, de ne ingyen pénzt adjanak, ne segélyt osszanak, hanem szervezzen a művész – lehetőleg vidéken – öt kisebb előadást vagy workshopot, amelyet az állam fizet, a befogadó helyeknek pedig ingyenes. Az alapötletet jónak tartottam, és eszembe jutott, hogy a „Sosem voltam még ennyi se” előadásnak lehetne egy letisztult, egyszemélyes szóló verziója, ami az egésznek az esszenciája. Keresek hozzá öt kapcsolatot, legyen öt kicsi performansz. Lett is belőle öt különböző megmutatkozás, amelyek a helyszín, a technikai háttér, a környezet miatt lettek különbözőek. Monoron Syporca Whandal – szintén L1-tag – készített az előadásról nagyon szép fotósorozatot. Az ő ötlete volt, hogy a kép, installáció, piros fonal motívumok felhasználásával összeállít egy olyan kiállítást, amelynek ezek fontos elemei lehetnek. Meg is valósult, személyesen a Magyar Művészeti Galériában lehetett megtekinteni, te is ezt láttad. A kiállítás megnyitója, tárlatvezetése és záróeseménye is  online is elérhető, a záróeseményen táncoltam el újra ezt a szólót a galéria terében, Ádám által játszott élő zene kíséretével, a fantasztikus képek között. Ez a folyamat jól mutatja, hogyan lehet például az L1-ben egymást inspirálni, tovább gördíteni a közös munkát. Sok-sok tervem van még a nyárra is, de ki tudja, mit hoz a járvány…

    Szerző: – odorik –

    L1-est(ek) IZP módra 2021 – L1 Egyesület – 2021. május

    www.L1.hu

    Mi az ún. Imre Zoltán Program?

    2017 elején került először kiírásra az NKA Imre Zoltán Program Ideiglenes Kollégiumának első felhívása kifejezetten pályakezdő táncművészek, előadóművészek, alkotók számára. A program célja lehetőséget biztosítani az ifjú művészeknek a bemutatkozáshoz és segíteni a pályakezdésüket.

    Fotók: SyporcaWhandal

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka