Júniusban jelenik meg Spiró György Mikor szabad embert ölni? című új könyve a Magvető Kiadó gondozásában. A 21 esszét tartalmazó kötet bepillantást enged önéletrajzi visszaemlékezésekbe, színházi műhelytitkokba, visszatérő politikai trükkökbe. A Jelen kérdezte a szerzőt.

A teljes interjú a Jelenben olvasható.

Olvasni jó – ez az első esszé címe, és arról szól, hogy a betegeskedéssel töltött gyerekkor igazi áldás is lehet. A kérdésre, ugye nem azt akarja mondani, hogy ha nem egymást érő betegségek lázában, ágyban és szobafogságban tölti kisiskolás éveit, akkor másként alakul a sorsa, Spiró György elmondta: „De igen. (…) Ha nem jönnek a betegségek, biztos, hogy sportoltam volna, mint az apám.”

A gyermekbetegségek dicséretét nem sokkal később a gyom dicsérete követi, ami nem más, mint a színház „A színház gyom, felüti a fejét akárhol, ahol csak emberek tanyáznak.” Ennek kapcsán az író kifejtette: „A tragédiát lenyeljük valahogy, a komédiát imádjuk, a bohózatokért pedig lelkesedünk. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a színház élvezetéhez nem kell tudni írni-olvasni. Semmit sem kell tudni hozzá, ami óriási előny.”

A felvetésre, azért valamitől csak a rajongói vagyunk, elárulta:
„Nem tartoztam a színházrajongók közé, drámát olvasni jobban szerettem. Első három évtizedemben sokszor tíz perc után felálltam, elmenekültem. Ma sem a színházat szeretem, hanem a színháziakat. A színházban a portás is színész, különben máshol lenne portás. Minden színházi ember színész, mindent és mindenét feláldozó, éjjel-nappal szerepet alakító gyermeki lélek akkor is, ha tehetséges, de akkor is, ha nem, akkor is, ha nagyszerű ember és akkor is, ha nem.”

A közönség viszont imádja a darabjait, tömegek nézték a pandémia alatt a streamelt közvetítéseket: „Büszke vagyok rá, hogy a színészek szeretik a darabjaimat. Valószínűleg bennem is rejtőzik egy színész. Sejtem, hogy mit játszanak szívesen.”

A Színművészetihez való kötődéséről pedig Az én főiskolám című esszében ír. (Spiró György 28 évig tanított a későbbi SZFE-n.) Arról értekezik, hogy már a 90-es évektől minden kormány próbálta lenyúlni az Uránia túlságosan is jó helyen lévő épületét és a szintén értékes Vas utcai ingatlant:
„Vannak korszakok, amikor intézményeket alapítanak, ez most nem olyan, inkább az ellenkezője. (…) Az államosított színházak számára 1949-ben megcélozták a két és fél milliós évadonkénti jegyeladást. Az eladott jegyek száma lassan kapaszkodott felfelé, a rendszerváltás után pedig, egy egészen más rendszerben, olyan eredményt produkáltunk, amelyhez hasonló – egy-két balti állam kivételével – az egész világon soha nem volt. 2019-ben Magyarországon hat és fél millió színházjegy kelt el. Az olvasók száma visszaesett a tizedére, a hanyatló közoktatás miatt a gyerekek 30-40 százaléka funkcionális analfabéta marad, de a színház szárnyalt. Ennek most vége, és nem a járvány miatt. Közben zülleni kezdett a színészi játék is, ugyanaz történt, amit Jugoszláviában figyeltem meg a nyolcvanas években, vagyis előjött a XIX. századi ripacskodás, és még a legjobb színházakban is csökkent a színvonal, minthogy a közönség is faragatlanabbá, primitívebbé vált, és erre a színháziak érzékenyen reagálnak. Vannak építő korszakok, amelyek után viszonylag magas színvonalon lehet üzemelni néhány évtizedig, aztán jön a kizsigerelés és a lerohasztás korszaka. Lehet, hogy ötven vagy száz év múlva megint jön egy virágkor, hosszú távon nem vagyok pesszimista, csak rövid távon” – fejtette ki Spiró György.

A teljes interjú a Jelenben olvasható.

CSAK RÖVID TÁVON VAGYOK PESSZIMISTA
Jelen 2021.05.27 – 44,45,46,47. oldal