Évek óta a Budaörsi Latinovits Színház tagja, ahol a közelmúltban mutatták be Zsótér Sándor rendezésében a Kurázsi és gyerekeit, amelyben a címszereplőt, K. mamát játssza. Spolarics Andreát a Szinhaz.net kérdezte.

A teljes interjú itt olvasható.

Legutóbbi bemutatója a Kurázsi és gyerekei volt. A kérdésre, az ő Kurázsi mamájában visszajöttek-e a saját döntési helyzetei, az, hogy többször kellett újrakezdenie, Spolarics Andrea elárulta:

„Nemcsak szakmailag, magánemberként is kaptam már jó néhány „kiütést”. Nem olyan egyszerű ezekből felállni, de valahogy arra tréningeztem magam az elmúlt évtizedekben, hogy képes legyek rá. Szakmailag valahogy sosem nullázódtam le teljesen. Az lineárisabb történet, valamit már letettem az asztalra, már tartottam valahol, és mindig volt mihez visszanyúlni. Magánemberként viszont előfordult, hogy főnixmadárként kellett néha a semmiből, a teljes elveszettségből feltámadnom. Popper Péter írja valahol, hogy a „padló” is jó valamire, mert alulnézetből máshogy látod a problémát, s onnan már csak fölfele van. A zuhanásaimra úgy tekintek, hogy azok okkal történtek. A szakadék szélén táncoltam. A kudarcaim nélkül nem az lennék, aki most vagyok.”

Arról szólva, milyen az ő Kurázsijuk, kifejtette: „Nagyon sokat beszéltünk arról Zsótér Sándorral, hogy ez a Kurázsi mama mennyiben lehet más. (…) Azt, hogy a szomszédunkban zajlik egy háború, nem lehetett megkerülni. A kék-sárga színpár (az előadásban a svéd utalás) használata mellett van egy sokkal drasztikusabb elem, Putyin asztala. Választ az előadással nem tudunk adni, de felteszünk kérdéseket: mi mit csinálnánk akkor, ha ez velünk történne? (…) Az ilyen fajsúlyos szerepekkel az ember tovább molyolna, de sosincs elég idő. Bennem mindig maradnak még tartalékok, kérdések, amelyekre próbálok még választ találni” – fejtette ki a színésznő.

Szolnok, Kolozsvár és a Bárka után a több tekintetben is ismerősnek tűnő Budaörsre szerződött. Arról szólva, mennyire tudatosan építi a szakmai útját, elárulta:

„Mintha egy laboratóriumban lennék. Mindig olyan helyeket kerestem, amikről később kiderült, hogy egy-egy újabb állomás voltak ebben a tanulási folyamatban. A közös bennük, hogy mindegyikben progresszív színházcsinálás folyt, friss, nagyon jelenidejű, erőteljes színészi munkával létrehozott előadásokkal, akár kortárs közéleti témákról szóltak, akár klasszikusokat dolgoztak fel. Ez valahogy belső igényem lett, mert közben saját magam is kísérletezhetek. Kiborít a monotonitás és az egysíkúság a színészetben is. Mindenütt, ahol eddig jártam, hagytak viszonylag szabadon. (…) Egy nő életében vannak jelentősebb szakaszok, fordulópontok. Például húsz évvel ezelőtt, amikor még nem születtek meg a fiaim, más volt a fókusz, más helye volt ebben a rendszerben a saját kreativitásomnak. Ők ezt a fókuszt picit eltolták, elmosták, elhomályosították. Előtte a nőiségem egy másik oldalát használtam. Nehéz megfelelni annak a rengeteg női szerepnek, ami nap mint nap vár rám. Ebből csak az egyik a színésznő. Ezzel mostanra békéltem meg igazából, hogy ügyesen tudjak lavírozni ezek között a szerepek között. Kiegészítik egymást. Igyekszem teljes női életet élni fontos emberi kapcsolatokkal. De néha a kapcsolatok eltörnek, elromlanak. Egyre inkább törekszem arra, hogy ne romoljanak el olyan könnyen.”

A teljes interjú itt olvasható.

Szerző: Marton Éva