Tíz évvel A vizsga után elkészült a folytatás: az összeszokott csapathoz új tagként csatlakozott Staub Viktória, akinek szende karaktere mögött sokkal több van, mint gondolnánk. A magyar.film.hu kérdezte. Lapszemle.

A teljes interjú ITT érhető el.

A kérdésre, milyen volt belecsöppenni egy olyan csapatba, akik már 10 évvel ezelőtt is együtt játszottak A vizsgában, Staub Viktória elmondta: „Korábban már átéltem ilyet. Amikor az Aranyélet harmadik évadát forgattam, ott is már egy összeszokott csapattal játszottam, de nem éreztem magamat kívülállónak. A játszmabeli szerepnek jót tett, és nekem is, mert át tudtam élni, hogy ők sokkal jobban összeszoktak, én még nem ismerem a munkamódszereiket, a mimikájukat. Minden ismeretlen volt, és ez hasznos volt, sokszor fel is használtam ezt az érzést, hiszen ők olyan karaktereket játszottak, akik már régről ismerték egymást, a szerepem szerint pedig újonnan érkezem közéjük. (…) Őrült nagy matekozás ment a fejemben, hogy hogyan tudom színészként megjeleníteni, hogy a karakterem is egy szerepet játszik.”

Sokféle karaktert játszott már színházban, A játszmabeli szerepe is nagyon összetett. Arról szólva, honnan van annyi tapasztalata, hogy huszonöt évesen ilyen sokféle szerepet hitelesen eljátsszon, úgy felelt:

„Fiatalon elkezdtem foglalkozni az emberekkel és az emberi kapcsolatokkal, hogy a családon belül ki mit és miért tesz, miért mond. Miért gondolja azt, amit, miért alakulnak ki a konfliktusok, miért úgy van minden, ahogy van. Sokáig nem tudtam erre a megfelelő választ, aztán az egyetemen találkoztam egy osztálytársammal, akinek az anyukája asszertív kommunikációt tanított. Ez ébresztett rá, hogy miért nem tudok kommunikálni apukámmal. Megértettem, és most már meg tudom oldani a gyerekkori problémámat.

Korán elkezdtem magamat fejleszteni, 11 évesen pedig bekerültem egy színházi közösségbe, ami tele volt felnőttekkel. Talán innen jön az, hogy hamar fel kellett nőnöm. Mivel a színház volt a mindenem, és ha már kikértek a suliból, akkor bizony meg kell írnom a házi feladatot a próbák közti szünetekben vagy az öt percekben. A lényeg, hogy mindent megtettem a cél érdekében. Hamar és jó eredménnyel letudtam a sulit, hogy színházba tudjak menni, mert számomra az volt fontos. Ott egy felnőtt, érett közegbe kerültem, ahol dolgozó emberként tekintettek rám is.

Mindig azt éreztem, hogy egy kicsit érettebb voltam a korosztályomnál. Nekem sosem volt vicces, hogy vajas zsemlével dobálózunk a tízórai szünetben, gyerekkoromban is nagyon hamar akartam önállósodni, felnőttes dolgokat csinálni, elköltözni, agyalni, hogy hol fogok majd lakni, berendezni az elképzelt lakásomat.”

Arról is kérdezték, mennyire gyakran mond nemet egy felkérésre: „Válogatni szoktam. Nemrég tanultam meg úgy képviselni magam, hogy ha valami nem tesz boldoggá, akkor azt nem csinálom. Emiatt egy időre jegelem a színházat. Pedig életem nagy részét tette ki a színház. Igazából több mint a fél életemet eddig színházban töltöttem, és nagyon-nagyon szeretem, de most azt érzem, hogy el kell egy kicsit távolodnom tőle ahhoz, hogy újra bele tudjak szeretni. Ilyen szempontból nincs meg a kiégés veszélye, mert ha valami nem tetszik, akkor azt eltartom magamtól, és határozott nemet mondok.”