Stork Natasa nemrég New Yorkban kapott díjat legutóbbi különleges filmszerepéért, a Veszélyes lehet a fagyi című filmben ugyanis egy ikerpár mindkét tagját ő játssza. A sikerek ellenére a színésznő úgy érzi, nehéz kibírni mindazt, ami körülvesz bennünket. A legkevésbé sem érzi magát befutott sztárnak, semmi nem áll távolabb tőle, mint hogy elégedetten hátradőljön. A színészet mellett elkezdett más szakmát is tanulni, és talán külföld felé is nyílik számára menekülőút. Kovács Bálint kérdezte a HVG oldalán.

A kérdésre, hogyan készül fel egy színész arra, hogy egy filmen belül eljátssza a saját ikertestvérét is, Stork Natasa elmondta: „Mikor megtudtam, hogy én leszek a film főszereplője, először arra gondoltam, hogy

Ugyanaz a külső, más karakterek. Aztán kezembe vettem a forgatókönyvet, és napokon át csak olvastam újra és újra, hogy összeálljanak a fejemben a történetszálak, a szemszögek, hogy hol, ki(k) vagyok. Akkor kezdtem megérteni, hogy mire vállalkoztam.

A technikai kihívásokon túl – ami többnyire abból adódott, hogy ugyanarra a jelenetre gyakran önmagam két verziójában is rá kellett futni – világos volt, hogy jól elkülöníthető karakterekre van szükség. Ez azt a veszélyt rejtette magában, hogy a kontrasztok a természetesség rovására mehetnek. A forgatókönyv egyik szépsége, hogy a két nő karakterbeli elkülönítéséhez nem szélsőségekhez nyúl, sőt vannak kifejezetten hasonló tulajdonságaik. Ez bizonyos értelemben nehezítő körülmény, de nagyon tetszett a megközelítés, és színészileg én is ehhez méltó megoldásokra törekedtem. Nem akartam, hogy egy pillanatra is attrakció jellege legyen a dolognak. Azt szerettem volna, hogy Fanni azt érezze, hogy egy olyan „amatőr szereplő” ikerpárral forgat, akik véletlenül pont ilyenek.”

Egy korábbi interjúban azt mondta a film történetével való kapcsolatáról: „Ismerem azt az érzést, amikor a külvilág azt várja tőlem valami miatt, hogy boldog és elégedett legyek, és ez ellentétben áll a belső világommal. Amikor a felszínen minden irigylésre méltóan rendben van, de a saját érzéseim nyomasztó kontrasztot képeznek ezzel a felszínnel, és nem lehet beszélni róla, mert nyafogásnak hat.”

Most hozzátette: „Abban az intejrúban ez Éva karaktere kapcsán merülhetett föl, ez a problemakör hozzá köthető. Engem voltaképpen mindkét nőhöz szoros szálak fűznek. Éva történetéről – és talán erről szól az idézet – eszembe jut a saját szakmámmal való viszonyom. Sok álmom teljesült az utóbbi időben, bőven várakozáson felül, nem panaszkodhatok, ugyanakkor

Szabadúszóként a legnehezebb feladat nem a szerepek eljátszása, hanem, hogy mentálisan és anyagilag is áthidaljam a bizonytalanságot, azt az időt, ami két munka között van. Hogy készenlétben tartsam magam, hogy amikor bejön valami, a legjobb formámban találjon. Többször előfordult, hogy úgy kezdem el felkészíteni magam egy következő szerepre, hogy még nem tudtam, jön-e majd egyáltalán, és ha igen, mikor, és mi lesz az. A krízistolerancia, azt hiszem, az egyik legfontosabb színészi képesség.”

Stork Natasa azt is elmondta, a sikerek miatt nyílt most egy kis menekülőút külföld felé, és ez akkor is érdekes színfoltja az életének, ha végül nem hoz komoly eredményt: „Élvezem a munkáimat, és azt hiszem, fejlődöm színészként. Igyekszem erre koncentrálni, és nem hagyni sem a sikereimnek, sem a kudarcaimnak, hogy elvigyék a fókuszt. Beérés-érzetem nincs. De ez valószínűleg azzal a gyarlósággal is összefügg, hogy az ember mindig többre vágyik. Ha levadászok valamit, mindig újabb dolog kerül a célkeresztbe. Viszont mostanra talán kialakult bennem valami… hát, önbizalom? Nem az élet minden területén, de ha azt hallom, hogy „Kamera forog! És tessék!”, akkor tudom, hogy rendben vagyok. Abban a pillanatban minden értelmet nyer, könnyű, tiszta és világos.”

Azt is elárulta, a kezdetektől volt benne egyfajta aggodalom azzal kapcsolatban, hogy mennyire felel meg a klasszikus elvárásoknak: „Az egyetemről hajszál híján kikerültem arra hivatkozva, hogy nem színészből vagyok gyúrva, amit teljesen meg is értek. És miközben makacsul haladtam tovább a magam kissé rendhagyó útján, időről időre megkísértett a gondolat, hogy egyáltalán érvényes-e amit csinálok. Ilyenkor viszont egy pillanatra úgy tűnik, jó nyomon vagyok. Ráadásul ez egyfajta elismerés a rendezőnek is, és egy egész csapatnak, akik segítettek a munkájukkal. De a hátradőlős, eufórikus két percek azok, azt hiszem, mégsem ezek. Inkább az, amikor egy rendező engem választ. Végső soron az a legfontosabb visszajelzés. (..) Ha valahova elhívnak dolgozni, odamegyek, megcsinálom, lehetőleg úgy, hogy nagyon szeressék a munkámat, és ennyi. Nem szövök ábrándokat, nem gondolom túl. Euripidész majdnem minden drámáját azzal zárja, hogy „amire várunk, az sosem jön el, míg a sosemvártnak utat nyit a sors”. Ez a törvényszerűség nálam mindig működik.”

A felvetésre, miszerint nem hangzik úgy, mintha elégedett, optimista vidámságban töltené a napjait, azt felelte: „Aki ebben az időszakban, amit most élünk, elégedett, optimista és vidám, az jó eséllyel vagy zen mester, vagy nem normális.”