Azt gondolnánk, hogy aki az első filmfőszerepével sorra nyeri a díjakat, aztán megismétli ezt a következővel, annak „meg van csinálva az élete”; a szakma éppúgy elismeri, mint a közönség, sikeres, beérkezett, boldog. Ám a szabadúszás szóban nemcsak a szabadság van benne, de az úszás az árral szemben is – írja a Marie Claire, aki Stork Natasát kérdezi új filmfőszerepe kapcsán.
2020-ban játszotta el Mártát, a szerelmes és kissé furcsa idegsebészt Horvát Lili misztikus filmjében (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre), amely több nemzetközi fesztiválon díjnyertes lett. A napokban pedig a magyar mozik is bemutatták Szilágyi Fanni első egész estés mozifilmjét, a Veszélyes lehet a fagyit, amellyel Natasa lett a legjobb színész a New York-i filmhéten. Különleges módon két főszerepet – egy ikerpárt – alakít benne.
Tizennégy éve van a pályán. A kérdésre, soknak érzi-e vagy kevésnek, a színésznő elmondta: “”Már tizennégy? Nagyon soknak tűnik. De az éveknek előnyei is vannak. Sok mindennel nem kell már hadakozni, amivel egy fiatal színésznőnek muszáj. Hosszú évek alatt szelídült meg bennem a buzgó akarás, kopott le a túlzott alázat és a megfelelési kényszer. Sok évnek kellett eltelnie, mire nem éreztem magam lekötelezettnek, ha egy rendező bennem gondolkodott. Ezek látszólag nem borzasztó dolgok, de mindegyik kontraproduktív, útjában áll a legjobb megoldásoknak. Mára egyenrangú félnek tudom tekinteni magam egy munkafolyamatban, tudok hinni abban, hogy kölcsönös szakmai érdek, hogy én vagyok ott, de hosszú út vezetett idáig. És közben a színésznőévek „macskaévek”, fel kell őket jócskán szorozni. Igaz, optimizmusra ad okot, hogy azt látom, ma nem feltétlen hátrány egy színésznőnek, ha idősebb, sőt, mintha divatba jött volna a kor. (…)
Nem feltétlenül a mostani önmagamra gondolok, amikor az idő és a tapasztalat erejéről beszélek, inkább arra, hogy jó látni működő, érett női mintákat. Tetszik, hogy mondjuk Isabelle Huppert Balenciaga kampányt forgat hatvankilenc évesen. Ő persze egy kivételes helyzetben lévő, varázslatos nő, nekem mégis sokat ad ez a jelenség.”
A felvetésre, mintha korábban lettek volna küzdelmei azzal, hogy megtalálja a helyét a szakmában, elárulta: “Gyerekkoromban a filmek őrültje voltam, ez sodort a színészet irányába. Az egyetemi képzés viszont színházorientált. Hülye helyzet, mert a színpadi gesztusok a kamera előtt hibának tűnnek, viszont ami ott működik, a színpadon nem jön át, teljesen dilettánsnak hat. Ráadásul nem néztem sok klasszikus színházi előadást, mielőtt felvettek az egyetemre, csak azt láttam, hogy ott dobognak és kiabálnak a színészek, és többnyire manírosak. Volt bennem egy makacs ellenállás, hogy én ezt nem csinálom. Féltem, hogy ha kipróbálom, úgy maradok, de nem volt helyette semmi. Aztán szép lassan kialakult bennem, hogy mi érdekel a színházban, de addigra már a legtöbb tanárom hasznavehetetlennek könyvelt el, és ez borzasztó frusztráló volt. Ennek a sok évvel ezelőtti fáziskésésnek ma is érzem a hatását a szakmai életemre. Ha úgy vesszük, összeért, bár bevallom, jószerivel olyan színházi munkák találtak meg itthon és külföldön egyaránt, amik effektként használták a színpadon már-már kizökkentően természetes, civilnek ható színészi technikát. De kifejezetten érdekel és inspirál az, hogy fejlesszem magam klasszikus értelemben vett színpadi színészként, és ha visszamehetnék az időben, azt hiszem, sokkal befogadóbb lennék a színházi eszköztár tekintetében.”
Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi című filmje kapcsán kifejtette: “A film bravúrja, hogy nem dönti el a néző helyett, hogy melyik nővel azonosuljon inkább. És ez a visszajelzések alapján tökéletesen működik is. Ennek az volt az alapfeltétele, hogy a forgatókönyvíró, Lányi Zsófi, Fanni és én is pártatlanok maradjunk. A napokban több vetítést is végigültem, és persze nézőként engem is mindig megkísért ez a kérdés. Legutóbb azt gondoltam, most Éva problémája áll hozzám közelebb. Amikor a felszínen irigylésre méltóan rendben vannak a dolgok, egy sikeres időszakát élem az életemnek, de az érzéseim gyakran nyomasztó kontrasztot képeznek ezzel a felszínnel, és nehéz bárkivel beszélni róla, mert az nyafogásnak hat. Ilyenkor azzal igyekszem nyugtatni magam, hogy ha többé nem játszhatnék nagy szerepet (mert ez a film világában, ugye, mindig benne van a pakliban), már akkor sem panaszkodhatnék.”