A Kossuth-díjas, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett művész Pozsonyban kezdte meg színi tanulmányait szlovák nyelven, miután Csehszlovákia-szerte sorra nyerte a magyar nyelvű szavaló és színjátszó versenyeket.

„Az sem volt hétköznapi vállalkozás részéről, amikor nagy ívű színészi pályafutását követően – két évtizedig volt a budapesti Madách Színház művésze – megpályázta a pozsonyi magyar kulturális központ igazgatói posztját. Négyévnyi rendkívül sikeres, számos új kulturális eseményt, programsorozatot életre hívó működése után menesztette búcsú nélkül a hatalomra kerülő baloldali kormány. Sunyovszky Szilvia később a Fidesznek lett elnöki tanácsosa, illetve további felkérései, megbízatásai mellett a Magyar Örökséget adományozó kiemelkedő személyiségek teljesítményeit díjazó Bíráló Bizottságnak tagja és az azt működtető Magyarországért Alapítványnak is elnöke volt. Minden szerepében, közéleti feladatában a közösség szolgálatát tartotta a legfontosabbnak. Élete sorsfordulóit, pályája meghatározó eseményeit korábban megjelent, Csak semmi titok című könyvében osztotta meg az olvasókkal, amely könyv az Origónak adott – ugyancsak kendőzetlen – interjújához is háttérként szolgált” – írja Sztankay Ádám az Origo oldalán.

A teljes interjú ITT olvasható.

1970-től 1971-ig a kassai Thália Színháznak volt a tagja, majd húsz évig a budapesti Madách Színháznak. A kérdésre, mely érzetei a legerősebbek, ha visszagondol az ott töltött időszakra, elmondta: „Otthon voltam a Madách Színházban. Nem kívánhatnék jobb helyzetet egyetlen pályakezdőnek sem. A társulat vezető színészei szeretettel fogadták be a fiatal kollégákat. Ez ma is példaadó lehetne. Sosem voltam „büfészínész”, de ha mégis beugrottam egy kávéra, akkor például a visszahúzódónak ismert Balázs Samu – ha ott volt éppen – rendre odaintett az asztalához, és miközben a többiek játékos irigységgel nézték, megkínált a drága amerikai cigarettájával.

A társulat igazi közösségként működött, bár biztos voltak súrlódások is. Utóbbiakról azért sem értesültem, mert tudták, hogy nem foglalkozom velük. Márkus Laci mondta egyszer tréfásan: „A Sunyónak ne mondjatok semmit, mert úgysem adja tovább!” Ilyen pajkos iróniára is csak ott támadhat kedv, ahol nem a kedvtelenség, a folyamatos feszültség jellemzi az alaphangulatot. (…) Külön élményt jelentettek a közös ebédek a Tartuffe próbái után. Márkus Laci volt Orgon, Sztankay István a címszereplő, én játszottam Elmirát. Minden nap bevonultunk a Balkán étterembe. A vonulás Lacin múlott, mert nem bírta ki, hogy elsőként belépve ne nézzen hátra, fennhangon megkérdezve: „Jöttök már?” Az ismert hangra minden vendég felkapta a fejét, a pincérek pedig szaladtak hozzánk, vezettek a választott asztalhoz. A Lóvá tett lovagok próbái alatt egy Madách Színház melletti kisvendéglőbe jártunk. Oda Ádám Ottó is eljött velünk, aki Ruttkai Ottót váltotta az igazgatói poszton 1972-ben.”

1991-ben vált meg a társulattól, miután Ádám Ottó búcsút mondott az igazgatásnak. Könyvéből tudható: az azt követő időszakban elmúlt az a családias hangulat, amit annyira szerettek. Az életében társadalmi, közéleti feladatok váltották a másféle szerepeket. Arról szólva, színésznőként könnyen élte-e meg a helyzetet elárulta:

„Nem, de mérlegelnem kellett, hogy esetleg a Madách Színház kispadján töltöm-e a színészi pályám további részét, annak ellenére, hogy közben játszottam Veszprémben, forgattam Németországban. Akkor így fogalmaztam meg a helyzetemet: „Thália szekeréről most valaki letaszított, ha tovább kapaszkodom, már csak a porban húzna, így eleresztem. Piszkosan élni nem tudok, és főképpen nem akarok. Ezt a partit csak győztesen szabad feladni. Most még az vagyok. Így emelt fővel mehetek el.” Igaz, miután meghoztam a döntést, hosszabb idő után kiírtak egy főszerepre, de már nem játszottam el. Annyit tudok, hogy az előadás gyorsan megbukott – ha benne vagyok, talán velem együtt esik meg ez. A színháznak édesapja (Sztankay István) intett először búcsút, s a József Attila Színház társulatához szerződött. Én voltam a második.”

Sunyovszky Szilvia arról is beszélt, mit tartott hivatása lényegének: „Mindig is nagyobb volt bennem a színház utáni alázat, mint az önmutogatásra való késztetés. A színésznek az a dolga, hogy tolmácsolja a művet, segítsen a nézőknek megérteni, megélni az eljátszott sorsokat, eljutni a katarzisig. Sok gyönyörű szerepen át különböző emberek jellemábrázolásával tükröt lehetett tartanom a helyesen vagy helytelenül cselekvő egyéneknek a kívánatos út megtalálásához.”

Még a Madách Színház tagjaként lett 1989-ben a Drogmentes Élet Nemzetközi Alapítványnak az elnöke, s maradt is 1999-ig. 1991-95 között a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként mint kultúrdiplomata dolgozott. 1995-től 1998-ig a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt főtanácsosa. 1998-2000 között a Magyarországért Alapítvány elnöke. 2003-2005 között a Fidesz elnöki tanácsosa. 2004-től a Polgári Hermina Alapítvány kuratóriumának elnöke.

Ennek kapcsán úgy nyilatkozott: „Én egész életemben gyűjtögettem, de nem pénzt. Hanem tapasztalatokat. Társadalmi feladataimban is ugyanaz hajtott, ami színészként: az volt a szándékom, hogy amit begyűjtöttem, abból úgy adjak másoknak, hogy azzal a legtöbbet segíthessek. (…) Engem soha nem vett meg senki. Mindig is tiszteltem és becsültem, ha valaki önzetlenül, de elszántan hitt valamiben. Ha a hitével épített és nem rombolt. Annyi történt, hogy az ország jelenlegi vezetésében éreztem meg azt a képességet, amely szimpatikus módon, általam is fontosnak tartott értékrend mentén viszi előre az ország dolgait.”