Szabó Gábor operatőr az SZFE-ről: „Ami történt, olyan, mintha Párizsban lebontanák az Eiffel-tornyot”
2021. február 1., hétfő 12:35
Ősszel közel harmincan kiléptek az operatőröket addig összefogó szervezetből, miután az alelnök Novák Emil elvállalta az SZFE „modellváltását”. A távozott tagok kezdeményezésére immár hivatalosan is megalakult a magyar filmoperatőrök új, független szervezete, a HCA – Hungarian Cinematographers Association. A szervezet elnökét Szabó Gábort, a többek között az Oscar-díjra jelölt Jób lázadása operatőrét, Balázs Béla-díjas Érdemes művészt kérdezte a Hírklikk.
A teljes interjú ITT olvasható.
„Nem véletlen váltunk ki a HSC-ből, aminek lemondott elnöke volt Koltai Lajos és lemondott alelnöke Novák Emil. Aztán egészen másfelé kanyarodott a történet, mert egy olyan helyzet állt elő, hogy választhattunk: megújítjuk-e a HSC-t, új vezetőséget nevezünk ki és új alapokra helyezzük az egészet” – mondta el Szabó Gábor, aki arról számolt be, amikor kiléptek, nagyjából 250 tag volt, ebből számottevő operatőr nincs több körülbelül ötvennél, így az az ironikus helyzet állt elő, hogy az operatőrök szervezetében az operatőrök komoly kisebbségbe szorultak.
„Beemeltük például, hogy ne egy három tagú elnökség, hanem 13 tagú vezetőség döntsön a szervezeti kérdésekről, ezzel is kiküszöbölve, hogy egy-két ember téves döntése rossz irányba terelhesse a működést. A megbeszéléseket online intézzük, az elektronikus szavazásoknál biztosítjuk az anonimitást” – szögezte le Szabó Gábor.
Arról szólva, miként értékelik a Színművészeti kapcsán történteket, Szabó kifejtette: „Szerintem ez egy szomorú történet, és minden szereplő számára az. Egy országnak vannak valóban a nemzeti kultúrájához tartozó szimbolikus intézményei, amiket óvni kell. Ami történt, olyan, mintha Párizsban lebontanák az Eiffel-tornyot. Az SZFE a magyar kultúra része, a magyar filmtörténethez, színháztörténethez tartozik – az épület is, az emberek is, akik ott tanultak, tanultunk. Ilyen dolgokhoz tisztelettel és óvatosan kell nyúlni – még a legjobb szándék mellett is. Az nagyon klassz, ha valaki valamit meg akar újítani gazdaságilag vagy infrastrukturálisan. Az tény, hogy akik most ott tanulnak, még mindig azokat a székeket és komódokat is használják díszletnek, amiket annak idején még Zsigmond Vilmosék használtak az ötvenes évek elején. Megújítani, felújítani volt mit. De mindezt csak úgy lehet, ha megőrzik és továbbviszik azt, amit meg kell tartani. Egy egyetemnek szerintem az épület is nagyon fontos része, de az igazi magja az, ami a szellemiségében van. Nagyon tehetséges, a világon ismert és elismert filmesek és színházművészek sora került ki onnan a mai napig. Egy ilyen művészeti egyetemen az jogosít fel bárkit arra, hogy ott tanítson, hogy a művészi teljesítménye, amit egy élettel tud igazolni, ott van-e mögötte vagy sem. Ugyanakkor nem elég a szakmai múlt, az sem mindegy, hogy egy ilyen helyzetben mit hitelesítünk a nevünkkel, milyen ügy számára szolgálunk igazolásul.”