Szabó Győző heroinos éveiről szóló, Toxikoma című könyvet alapján film készült: ebben őt a noÁrból is ismert Molnár Áron alakítja. Barátságuk azonban korábban kezdődött: együtt osztottak ételt tavasszal a Hős utcában, együtt álltak őrt a Színház- és Filmművészeti Egyetem előtt. 

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.

A kérdésre, melyikhez kellett nagyobb elhatározás, leállni a heroinnal, vagy kilépni a nyilvánosság elé a függőséggel, Szabó Győző elmondta: “A leállásra azért volt szükség, hogy életben maradjak. Túl sok már nem lett volna hátra. Ahhoz az őszinteséghez, hogy előálljak a múltamnak ezzel a részével, kellett egy nagy levegő, bár bevallom, eleinte itt is próbáltam a megúszásra törekedni. Azonban a leszokásban segítő Csernus Imrének az volt a válasza erre, hogy őszintén, egyenesen kell megírnom, mit is csináltam.”

Szabó Győző szerint a mai világban az igazi függőség az okostelefon, hiszen ezek a készülékek konkrétan betegségeket okoznak, a görnyedt testtartás miatt csigolyaelváltozások jelentek meg, mert mindenki felveszi ezt a jellegzetes telefonbújó pózt.

Molnár Áron hozzátette: “A telefon is azt a célt szolgálja, mint a kábítószer: örömöt ad, dopamint termel. Nem véletlen, hogy két foglalkozás tekinti felhasználónak a vásárlóját: a közösségi média és a dílerek.”

A Hős utcában végzett munkájukról szólva Molnár Áron elárulta: “A Hős utcában az ételosztás eszköz volt, hogy találkozzunk ezekkel a fiatalokkal. Mi nem azért mentünk oda, hogy megmondjuk a tutit, hanem hogy mutassunk egy másik perspektívát. Hogy elvigyük őket egy lovastáborba, vagy megtanítsuk az Ébresztő című dalunk alapján, mi az, hogy migráns, mi az, hogy menekült. És láss csodát: az ételosztás harmadik napján, amikor valaki szitokszóként használta a „migráns” szót, az egyik Hős utcai kislány elmagyarázta a barátjának, mit is jelent ez tulajdonképpen. Ezt azzal értük el, hogy rendszeresen találkoztunk egy hihetetlen mélyszegénységben élő társadalmi réteg képviselőivel, akiknek ugyanaz kell, mint a felső tízezernek: kommunikáció. Közben ezek a srácok minket is megváltoztattak. Gyereknapon műsort rendeztek a tiszteletünkre, rappeltek meg néptáncoltak: úgy sírtunk, mint a gyerekek. (…)”

A Magyar Hang az SZFE ügyéről is kérdezte az alkotókat. “A diákok azt mondták, hogy nem akarnak a döntés után párbeszédet, mert annak nincs értelme. Van tizenhárom pontjuk, amihez ragaszkodnak, és ha ezek után Vidnyánszky Attila elkezdi hiányolni a nemzeti és a keresztény képzést, azzal nagyon félreviszi a beszélgetést. Miközben miről kellene beszélni? A valós tényekről. Hogy mi is a program, hogy lesz független az oktatás, hogy lesz autonóm az egyetem. Miként fogunk valódi, konszenzusos vitákat folytatni” – vetette fel Molnár Áron.

Szabó Győző pedig arról számolt be: “Én nem jártam az SZFE-re, pedig életem legboldogabb napja lett volna, ha felvesznek. Viszont csináltam piros-fehér csíkos pólókat, és másnap már jöttek a hozzászólások a Facebook-oldalamra, hogy hazaáruló vagyok. Pedig csak nem értem, mi ennek az átalakításnak a célja. Mostantól komolyan csak népszínműveket lehet majd játszani a színházakban?”

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2020.11.20 – 18,19. oldal