Szabó Máté rendezőt, a Miskolci Nemzeti Színház alkotóját megihlette az a kifejezés, hogy “pusztulat”. Az alábbiakban az ő sorait olvashatják.

Megihletett ez a kifejezés engem: “pusztulat”. Úgy gondolom, láttunk mar olyat, hogy egy “pusztulat”-nak minősíthető színesz utóbb színházigazgató lesz.

Ez akkor fordulhat elő, ha a rendszer látszólag előtérbe helyezi a lojalitást, amit igazolni látszik, amikor a szakmai szempontokat elárulva és félrelökve tolonganak egyesek mihamarabb megfelelni képzeletben az általuk elképzelt és ezáltal teremtett hatalmi szempontoknak, matthelyzetbe hozva ezáltal az amúgy szellemi rugalmasságra is képes gondolkodó döntnököket, borzalmas bűnt követve el, “pusztulat”- módjara viselkednek és paradox módon osztogatják e jelzőt ők maguk, kihagyva a tükröt, ahol egészen garantáltan meglelik azt, akire ez a fogalom illik.

Látszólag radikális megnyilvánulásommal a visszafordíthatatlannak tűnő árokásásban nem kívánok részt venni, sem senkit megbántani (bár sikerült) ösztönösen a szándék alapú etika híve vagyok, és a következménnyel nem azonosítanék senkit sem véglegesen, ugyanakkor szeretném, ha legalább szégyellné magát az, aki nem az egységre szólítja fel jelen helyzetben a résztvevőket, hanem megoszt.

Ez vonatkozik minden oldalra, ahol jócskán vannak szofisztikált, de elvakult és ezáltal káros és ostoba megnyilvánulások, üres lózungok egy optimálisnak hazudott békéről és vannak valós kezdeményezések, melyek a valós minőségre összpontosítanak és nélkülözik az eszetlen önpozicionálást.

Nálunk Miskolcon egyaránt játszanak “kaposvári” és “szfés” diákok, sőt olyan is, akinek évtizedek után friss, emelt szintű érettségije van. Soha nem számított, hogy ki honnan jött, az számított, ki hova tart.

Amikor együtt játszunk, akkor haladunk, amikor ilyen szar kommenteket farigcsálunk mint most én, akkor sehova, de sehova. Ezt tudom. Egy virtuális küzdőtérben harcolunk egymás szélmalmaival és nem történik semmi, hiszen egy megosztott társaság nem társaság, azt tehetnek velünk mind, amit akarnak.

Mindannyiunk közös érdeke, hogy a színvonal legyen az egyetlen és első szempont egy olyan szakmában, ahol, ha elértel valamit, akkor annyit keresel, mint egy pénztáros az aldiban.

Felteszem a kérdést: Ha a hatalom kihagy minket a gondolkodásból, akkor a pusztulat réme vajon nem fog már üldözni minket? Ezt mégegyszer megkérdezem: biztosan jó döntés sietve lenullázni egymást és tart karokkal rohanni a bármilyen szándékú, de egészen biztosan tudatlan erő irányába? Bonyolult ezt felnőtt fejjel átlátni?

Az képviseljen minket, aki szakmai eredményeket ért el. Ennyi. Akit pedig odatettek, az legalább titokban lássa már be, hogy attól, mert a busz a célszalagnál tette le, attól ő még nem futotta le a távot, csak ott van.

Értéktelen érdekből hazudnak a szakmai hierarchia helyett egyéb, kitalált rangsorokat, de leleplezik a hazugsághegyeket azok, akikből a csúcs közelében hiányzik az alázat. A valós értékek emberiek, és összekapcsolnak. Ebben kell közösséget lelnünk, megtéve szószólónak azokat, akik erre szakmai es emberi múltjuk alapján méltóak, elvárva tőlük a megfelelő humán színvonalat vagyis az egymásnak teret hagyó különbözőség elfogadását.

Függetlenül függve, hiszen függünk, ez nyilvánvaló, de nem kötelező csimpaszkodni. Mert az tényleg pusztulat.

Szabó Máté

2020. június 25.