2021-ben Szakács Györgyi jelmeztervező kapja a Színházi Kritikusok Céhe életműdíját. Az alkotó a Kultúra.hu-nak nyilatkozott.

A teljes interjú itt érhető el.

Korábban úgy nyilatkozott, hogy egy jelmez akkor jó, ha belesimul az előadásba és szinte észrevétlenül szolgálja. A kérdésre, vannak-e mégis olyan jegyek, amelyektől „Szakács Györgyi-s” lesz egy előadás látványvilága, elmondta: „Természetesen, bár ez soha nem szándékos törekvés. Az ember személyisége minden munkájában megjelenik. Egészen másképp dolgozom ma, mint a tervezői munkám kezdetén. Akkoriban mindig megfogott egy-egy figura, és abból kiindulva kezdtem el a darabról való gondolkodást, most viszont a nagy egészből indulok ki, erőteljesebb a rálátásom.”

Arról is beszélt, megesett vele hogy többször megtervezte ugyanazt a darabot, és olyankor teljesen el tudott vonatkoztatni a korábbi előadásoktól: „Nagyon ritka, hogy azt érzem: nem tudok egy darabot még egyszer megcsinálni, de volt néhány ilyen kiemelkedő előadás az életemben. A Katonában 1985-ben bemutatott Három nővér tökéletessége egészen magával ragadott. Olyan volt, akár egy zenemű: pontosan le lehetett volna kottázni. Ezt persze csak később érzi az ember; a premier után el kell telnie bizonyos időnek, míg kívülről tud rátekinteni. A Három nővér esetében úgy éreztem: nem tudnék még egyszer hozzányúlni, vagy legfeljebb nagyon másként, ám szerencsére szóba sem került. Ilyen lenyűgöző élmény volt még a miskolci Peer Gynt Csiszár Imre vagy a kaposvári Marat/Sade Ács János rendezésében. Az utóbbi rendkívül érzékeny történelmi pillanatban készült: olyan volt, mintha szelepet nyitott volna ki a nézőkben. Ilyet sem azelőtt, sem azóta nem éltem meg színházban.”

Szakács Györgyi szerint a tökéletesség illúziója nem visz előbbre: „Bizonyos helyeken elmélyültebben tudok dolgozni, gyakrabban csodálkozom rá egy-egy magával ragadó alakításra. Sokat dolgoztam német színházakban, ahol a próbafolyamat arról szól, hogy a rendező fejében kialakult elképzeléseket a legtökéletesebben megvalósítsák. Ott a színészek többsége is ennek megfelelően, végrehajtóként tekintett magára. Ez számomra mindig különös volt. Hozzám közelebb áll, ha a próbafolyamat izgalmas szellemi játék, amelynek során egy alkotóközösség ötletei egymást építik, gazdagítják.”

Arról szólva, a jelmezek minősége mindig összefügg-e az előadás minőségével, kifejtette: „Egy kevésbé jó előadásban nem lehet sikerült jelmez, ám lehet sikerült ruha. Néhány évtizede volt egy spanyol barokk stílusú előadás, amibe fantasztikus jelmezeket csináltathattam, mert volt pénz, energia. Az előadás azonban csapnivaló lett. Néhány évvel később találkoztam a színház igazgatójával, aki a szűkös anyagi lehetőségeik miatt elhatározta, hogy jelmezkölcsönzőnek adja el a jelmeztárat. „Képzeld el, semmit nem akartak megvenni, csak a te ruháidat!” – mondta. Ezért – mint jogdíjat – megkaptam egy kosztümömet, ami máig a világ bármely pontján lévő jelmezkölcsönző prominens darabja lehetne. Ezt mégsem érzem sikernek, mert önmagában kevés. Később megtudtam, hogy az egyik ruhát évekig egy világhírű opera-énekesnő viselte a fellépésein. Szóval nem dolgoztam hiába: a ruháknak volt további életük.”

„Számomra a mai konfekcióruhák minősége, fantáziátlansága azt közvetíti, hogy az emberek igénye elveszett valami olyasmi iránt, amiben több a lélek és a humánum. Ezt a lelket és humánumot igyekszem belecsempészni a munkáimba” – tette hozzá.

Az interjúban pályájáról és olyan filmekről is mesél, mint a Napfény íze vagy a Hídember.

A teljes interjú itt érhető el.