Október végén ünnepelte 90. születésnapját, 60 éve van a pályán, novemberben vehette át a Nemzet Művésze díjat a Pesti Vigadóban, néhány nappal korábban félszázan ünnepelték a születésnapját a Rózsavölgyi Szalonban, ahol bemutatták A hatodik napon című drámája feldolgozását.

A hatodik napon című színművét először 1978-ban mutatták be a Madách Színházban. Arról szólva, „miért éppen ezt a kevésbé ismert drámáját vették most elő”, kifejtette: „(…) Ajándékként jött létre. Igaz, hogy „78 decemberében került bemutatásra a Madáchban, van is róla egy „80-as előadás-felvétel, ami a Videán elérhető. Sajnos azóta nem volt reprízelve, aminek több oka lehet: a színházi struktúra elkezdett megváltozni a „80-as években, kevesebb lett a repríz, a vidéki színházak már nem vettek át fővárosi előadásokat, mindig csak átdolgozást vagy mást akartak. Pedig korábban ha egy darab jó volt, végigfutott az országon. Már csak ezért is örülök annak, hogy negyven év után valaki látott benne fantáziát. Ráadásul szép gondoskodással álmodták színpadra a darabot, és tisztára olyan, mintha Szacsvayra szabták volna az apa figuráját, pedig az eredetiben Bessenyei remekelt.”

Többször beszélt arról, hogy már unja, hogy többnyire csak az Adáshiba című drámájáról esik szó a tucatnyi színművet tartalmazó életművéből. A Vígszínház felkérésére 1970-ben írt munka a legtöbbször bemutatott magyar színművek egyike, itthon és külföldön is játszották, készültek hazai és külföldi tévéadaptációi is. Arról is faggatták, ötven évvel a megjelenése után, hol látja a helyét: „Nem tudok kívülállóként tekinteni az Adáshibára, és nem is értékelem át, a közönségnek kell éreznie, hogy a helyén van-e. Márpedig, ha évről évre előadják és nézik, valószínűleg szeretik. Kényszerből nyilván nem váltanának rá jegyet. A pécsi előadásnál azt láttam, hogy a fiatalok is érzik-értik, hogy mit képvisel. A technikai fejlődés ma már hihetetlen mértékben beszippantja az embert. Mostanra nagyon elidegenedtünk egymástól, megváltozott a társas kapcsolataink jellege. Ha nem lennénk ilyen közömbösek, biztosan nem aratott volna sikert akár vlagyivosztoki, isztambuli, helsinki és oslói színpadokon is. A siker csúcsán egy újságíró megkérdezte, hogy mit szólok a nemzetközi elismeréshez. Azt feleltem, hogy az író számára dicsőség, de a magánember szomorkodik, mert azt mutatja, hogy mindenhol így élnek.”

Mielőtt sikeres íróvá vált volna, számtalan alkalmi munkát végzett. Azt is elárulta, mi tartotta benne a lelket a pályakezdés idején: „Kamaszkoromtól tudtam, hogy a művészetek érdekelnek. Felcsigázott a színház, az írás-olvasás is korán bejött az életembe, és onnantól csak az foglalkoztatott, hogy milyen az irodalom, hogyan csinál egy novellát Móricz vagy Tersánszky. Relatíve korán bizonyossá vált számomra, hogy teljesen mellékes, hogy mit dolgozom, mert mindig írni fogok. Az „50-es években amúgy sem volt vonzó a közszereplés, arról nem beszélve, hogy nem is voltam még készen, de azért otthon írtam. Furcsán hangozhat, de a gyárban vagy a kereskedővállalatban is úgy éreztem: író vagyok. Ez tartotta bennem a lelket.”

Számtalan művében előjön a generációs különbség témaköre, amely magával hozza például az irodalomértés és -olvasás problémáját is. A kérdésre, milyennek látja a jelent, azt válaszolta: „Sajnálom a tanárokat, mert nagyon kevés idő jut az irodalomoktatásra, nagyon sok mindennek meg kell felelni a Nemzeti Alaptanterv szerint. De igazság szerint, ha az ember visszagondol a saját múltjára, mindig a tanáron múlott, hogy mennyire tudta felkeltetni az érdeklődését az adott tárgy iránt. (…) Ezért gondolom, hogy nem a tantervek és a kánon, inkább a személyes oktatói példa befolyásolja az olvasásra szoktatást.”

Szakonyi Károly arról is beszámolt, december közepén egy új kisregénye is megjelenik a Magyar Naplónál, ami az öregségről fog szólni.

A teljes interjút a 168 órában olvashatják.
168 óra 2021.12.02 – 48,49,50,51. oldal