„Gyurkovics Tibor mondta rólam: Semmit nem akart az élettől, és mindent megkapott” – fogalmaz Szakonyi Károly a HVG-ben. A 90 évesen is aktív írót Szentgyörgyi Rita kérdezte.

Szinte minden kétkezi munkába belekóstolt mielőtt író lett. A kérdésre, ebből fakad-e realista stílusa, hogy többnyire arról ír, amit ismer, úgy fogalmazott: „Apám vendéglőjében különböző foglalkozású emberek fordultak meg, a festőművésztől a lakatosmesterig. Egy időben, szakmám nem lévén, betanított munkásként dolgoztam mindenfelé, a faipartól a vasiparig. Amikor meguntam valahol, továbbmentem, megnéztem az újságban, hol van éppen felvétel. Most a fiatal írók az egyetemről kerülnek be az irodalomba, pedig a prózához nagyon fontos, hogy egy írónak legyen ember- és élményanyaga.”

A felvetésre, miszerint az ismertsége, foglalkoztatottsága ellenére soha nem számított olyan divatos szerzőnek, úgy reagált: „Nemrég találkoztam egy nénivel, aki azt mondta: „Úgy szerettem az írásait!” Visszakérdeztem: „Most már nem szereti?” „De igen, de akkor még divatban volt.” A mi nemzedékünk egységesebb volt, Moldova György, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Bertha Bulcsú, Lázár Ervin. Nem adódtak olyan kiugrások az irodalomban, mint később Esterházy vagy Nádas.”

Szakonyi Károly azt is elárulta, könnyen átment-e a hatvanas évek konszolidációját élesen kritizáló Adáshiba az Aczél György-féle kultúrpolitika szűrőjén: „Nem sokkal a bemutató után, a pozsonyi vendégjáték előtt eljött megnézni az előadást a Kádár házaspár, Aczél György kíséretében. Kellett velük beszélgetni egy kicsit. A kérdésemre, hogy tetszik a darab, Kádár megjegyezte: „Mi is így nézzük a tévét.” A végén Aczél az igazgató-rendező Várkonyi Zoltánhoz fordult azzal, hogy nem számít parabolának a darab, utazhatnak. Az Életem, Zsóka! próbáit le akarták állítani a Nemzetiben, leszóltak a minisztériumból, hogy öngyilkos pártfunkcionárius nem szerepelhet a darabban. Kállai Ferenc annyira jól játszotta a figurát, Major Tamásnak is tetszett, így végül meglett a bemutató. Amúgy kedveltem Aczélt, érdekes, tehetséges ember volt. Engem Szakonyi grófnak hívott. „Hallom, villát vett Szentendrén” – szólt hozzám egy irodalmi asztaltársaságnál. „Nem villát, nyaralót.” Mire ő: „Nem szeretem a magántulajdont.” Azt válaszoltam, hogy „Ha a leányfalui pártüdülőben nyaralnék, én sem szeretném”.”

Tagja annak a szakmai kuratóriumnak, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum Térey-ösztöndíját ítéli oda és amely megosztottságot generált az írótársadalomban. A kérdésre, egyetért-e azzal, ahogy az Orbán-kormány szervezi és finanszírozza a kulturális életet, azt nyilatkozta: „Mindig a hatalmon lévő kormány elképzelése szerint hoznak létre művészeti támogatásokat, hogy így segítsék az adott rendszer fennmaradását. A Térey-ösztöndíj esetében mindenki tisztességesen szavazott. A művésztársadalomban a kilencvenes évektől létrejött szakadás sohasem fog megszűnni, mert mindig lesznek támogatottak és kiszorultak. Annak ellenére, hogy nem volt vidám világ a rendszerváltásig, egységesebb volt az irodalmi élet. Például a Sipos étterem különtermében többször összejöttünk Konrádtól Csurkáig, és Galsai Pongrác vitte a szót. Egyszer a pincér odaszólt: „Galsai úr, a fekete autóban várják.” Azzal jött vissza, hogy „Ezek lehallgatnak bennünket, de ismernek engem, tanítottam őket a rendőriskolán. Elmondták: „Azt hittük, összeesküvés zajlik, de halljuk, hogy csak a rendszert tetszenek szidni.””

A teljes interjú a HVG-ben olvasható.