SZFETörőcsik MariSzervét TiborMolnár FerencDuda Éva Társulat
  • facebook
  • instagram
  • 2020. november 30., hétfő

    Szakonyi Károly: “A művész az életét viszi bele a műveibe, egyfajta vérátömlesztéssel”

    2020. november 6., péntek 12:02

    Írónak lenni: sors. Néha szerencsés, sokszor keserves. A Nemzet Művésze díj friss birtokosát, Szakonyi Károlyt kérdezte a Kultúra.hu.

    A Kultúra.hu nagyinterjújából:

    Régi nagy témája az egyszerre átok és áldás technika. A kérdésre, végső soron melyiknek tartja inkább, Szakonyi Károly azt felelte: „Magyarország a 60-as, 70-es években némi lemaradással csatlakozott a világ technikai forradalmához. Az első, 1963-ban bemutatott darabomat, az Életem, Zsókát azért nem adták a tévében, mert még nem volt rögzítés. Tévé is kevés volt, és mind vacak, csak lassan terjedt el a használatuk. A 60-as évek végére azonban változott a helyzet, ezért került az 1970-es Adáshiba középpontjába a tévé. A technika szimbólumaként, amelyről már Tolsztoj azt mondta, hogy ezt a vívmányt sajnos ellenünk fogják fordítani. Már tudniillik az ember önmaga ellen. A mondanivalóm nem technikaellenes volt: a fontossági sorrend felborulására akartam felhívni a figyelmet. Arra, hogy a társasági együttlétet, beszélgetéseket, közös játékot, például kártyázást egyszeriben a tévénézés váltotta fel. Olyan lett, mint a gyereknek a csörgő. (…) Agyon vagyunk zaklatva, eluralkodott a mindennapjainkban a neuraszténia. (…) Rengeteg előnyünk származik a fejlődésből minden téren. De nem tudunk mértéket tartani, és pusztítjuk a világot.”

    Szakonyi Károly

    Azt is hozzátette: „Az Adáshibát Németországtól Tádzsikisztánig a világ legkülönbözőbb kultúrájú országaiban bemutatták, és mindenhol értették. Ez bizonyítja, hogy elsősorban nem a technikáról szólt, hanem az emberi viselkedésről, viszonyokról: arról, hogyan mehetnek tönkre. És noha számomra nagy öröm és siker volt a kedvező nemzetközi fogadtatás, valójában rettentően szomorú, hogy a látottakkal mindenhol ennyire egyetértettek, hogy a mondanivalómmal oly sok és sokféle ember aktuális gondjára éreztem rá. Minden történet egy bizonyos korba ágyazódik, de ami igazán fontos benne, az nem korhoz kötött, legyen szó akár Balzacról, akár Stendhalról vagy Móriczról. Minden író kora embereinek viselkedését figyeli meg, de ha az a szándéka, hogy időtlen remekművet ír „a jövőnek”, inkább hozzá se üljön a munkához. Az író feladata szerintem az, hogy ábrázoljon, nem az, hogy elmélkedjen. És úgy kell ábrázolnia, amit lát, hogy ugyanaz az olvasóban is megteremtődjön, hogy a mondataival be tudja húzni a világába” – fejtette ki Szakonyi Károly.

    Hozztette: „Írni annyi, mint valami olyat alkotni, ami több, mint én vagyok. Nem csak fogalmazni, hanem teremteni. Amikor ír az ember, jó esetben valami új teremtődik, mint amikor az apostolok pünkösdkor a Szentlélek ihletésére elkezdtek nyelveken beszélni. Olyan nyelveken, amiket nem is ismertek! (…) Nekem soha nem volt közlési problémám, mert nem kellett a műveimmel házalnom, hanem, mivel mindig színházak közelében voltam, engem kerestek meg, kértek fel darabok írására. De tudom, hogy vannak keserves írói sorsok, ötször-hatszor visszadobott darabok, és időnként egyáltalán nem érthető, miért nem mutatják be valakinek a munkáit. Jó művek és alkotók is elkallódhatnak, ha nem érti meg őket a közegük” – fejtette ki az alkotó.

    A felvetésre, miszerint van két, párba állítható novellája, Az olasz és A festmény, amelyekben az alkotás és a mű olyasmi, amiért mindent érdemes feláldozni, ám mindkét esetben kudarchoz vezet a próbálkozás, Szakonyi Károly elmondta: „A művész kegyetlen, mert a művészetet tartja az élet legfontosabb tevékenységének, és érte jogosnak minden áldozatot. Ezt a környezet szinte mindig megsínyli. A művész az életét viszi bele a műveibe, egyfajta „vérátömlesztéssel”. Kosztolányi szerint a hiteles mű ismérve az, hogy ha megharapjuk a szavait, vérezni fognak. Ám hiába valamiféle magasabb valóság a művészet, soha nem a teljes valóság. A kudarc elkerülhetetlen, az író ugyanis hiába teremt, nem Isten. Az emberi gyarlóság végül törvényszerűen úrrá lesz a művészen. De szerencsére amikor alkot, erről mindig, újra meg újra megfeledkezik.”

    A Kultúra.hu interjúja itt érhető el.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -