A határon túli és vidéki színházak fesztiválja keretében látható a Thália Színházban A Karamazov testvérek, a kaposvári Csiky Gergely Színház előadásában, Szabó K. István rendezésében. A produkció egyik érdekessége a Horesnyi Balázs tervezte hatalmas ikonosztáz díszlet, amely a szentségektől megfosztott világot szimbolizálja. A rendezőt egyaránt érdekelte az apa- fia közti patriarchális berendezkedés, a bűn szövevényes útja, a tetteink következményei. 

Kaposvári  A Karamazov testvérek  rendezésében a létIván Karamazovfilozófia rétegek, a pszichológiai krimi, az apa- fiú nemzedéki konfliktusok, az ember legalantasabb ösztönei és legmagasztosabb szellemi fejlődése közötti szakadékok  foglalkoztatták?

A Karamazov testvérekről könyvtárnyi tanulmány született már, kétségkívül ez a mű egy világirodalmi határkő, melynek komplexitása abban is megmutatkozik, hogy teljes egészében, de akár részenként, egy-egy téma feltárásával is érvényes olvasatot rejt. A pszichológiai krimi egy szolidan megépített váz, mely lazán lehetne egy Poirot epizód forgatókönyve is, de a motivációs háttér már egy újabb dimenzióba emeli, melyben a kibontakozó családtörténet, akár a matrjoska baba, csak kisebb példázata egy nagyobb, társadalmi vagy civilizációs válság történetnek. A “mindent szabad”, Ivan Karamazov által hangoztatott ige, félelmetesen összecseng napjaink elharapódzó új szabadságeszményével,  miszerint a morál társadalmi létünket szabályozó szerepe csupán nézőpont kérdése.

Manapság, amikor szinte mindennaposak a családon belüli erőszak esetek, a kegyetlen gyilkosságok, milyen eszközökkel lehet a feszültséget megteremteni a Dosztojevszkij mű esetében?

Színpadra alkalmazni ezt a művet valódi istenkísértés. Három regénysík is megtalálható benne, a szerzetes, Zoszima története, vagy a nagy inkvizítor megjelenítése külön művek töredékei, de a szerző, valószínűleg, érezve halálának közeledtét, befűzte vázlat állapotban lévő terveit is a monumentális testamentumba. A gyilkosság már-már banális eset ebben a szövevényes történetben, melyben a tett elkövetésére felhalmozott érvek, és azoknak értelmezése, ütköztetése az összetettebb feladat. Itt mindenki az apa halálát kívánja, a legjámborabbtól a legelvetemültebbig, még akkor is ha nem mindenkivel mondatik ki. Az, ahogyan az elhallgatást kezeljük, már önmagában is feszültségteremtő erővel bír, ahogy a belebegtetett részigazságok is lehetőséget adnak a változatos interpretációknak. Egy polifonikus szerkesztést alkalmaztam, ami abban nyilvánul meg, hogy egyszerre több történeti és érzelmi síkot hagyok érvényesülni, így a néző előtt egy, térben és időben, folyamatosan átalakuló, állandó mozgásban lévő, intenzív, élő tabló bontakozik ki, megdolgoztatva az ő asszociációs képességét is. Nemcsak szemlélőként, de figyelmes tanúként is igényt tartok a jelenlétére.

A kassai polgárok, Az ajtó után tudomásom szerint jövőre is rendez a Nemzetiben. Mennyire tud azonosulni a Vidnyánszky Attila-féle szakrális színház felfogással?

Engedje meg, hogy Pilinszky Jánossal válaszoljak a kérdésre:“A színház eleve szakrális művészet mivel csakis a transzcendens utalás képes annak is ami a színpadon történik, annak is amire a színpad utal, megadni a jelenlét igazságát.” Én ezzel a lényegre törő megfogalmazással mélyen egyetértek, szebben nem tudnám mondani, és a magam színházi kutatásai is efelé irányulnak. A következő évadban nem rendezek a Nemzeti Színházban, de előadásaim továbbra is megtekinthetők.

Márai darabja, A kassai polgárok kísértetiesen reflektál arra, amiben ma élünk, a szabadság korlátozásától  a jogok átírásán át a közösségi kiállás elvételéig. Mennyire hagyja, hogy beszűrődjenek a jelen kérdései a színházba?

A jelen kérdései nélkül nem sok értelmét látom a színháznak. A szabadság meg örök dilemma, hiszen annak értelmezési keretei folyamatos mozgásban vannak. A szabadság nem egy természetes állapot, hiszen az ember, és az általa létrehozott rendszerek és alakulatok mindig is az elnyomásra, a kontrollra, a másik akaratának befolyásolására irányultak. Mi több, manapság, abszurd módon, már a szabadság nevében lehetetlenítenek, hallgattatnak el. A szabadság az önvédelem diadala, a megbékélés euforikus érzete, tiszavirág életű állapot, melyet újra és újra ki kell vívni. A kassai polgárok egyszerre reflektál az egyén és közösség válságállapotára, a szabadság-szomj kettős megnyilvánulására, mely iszonyú összecsapáshoz vezet külső és belső ellenséggel egyaránt, Omodé martalócai, és a főhősünk, János mester lelkiismerete hasonló intenzitással pusztítanak. Azt gondolom, hogy a Márai darabjához hasonló példázatok segítenek megérteni éppen ennek a küzdelemnek az örökérvényűségét, de nem kell ahhoz a friss reggeli híradóval is megfejelnem egy előadást, hogy a néző értse az üzenetet.

Sokat foglalkoztatott, keresett rendező Magyarországon. Valamiféle kalandvágy, kíváncsiság miatt települt át, hagyta ott az erdélyi színházi világot, ahol  több színháznál is vezető pozíciót töltött be Székelyudvarhelyen, Temesváron, Nagyváradon?

Számomra a színház, egyrészt, felfedező játék, másrészt nagyon komoly tanulmányi túra. Egy helyben könnyen elkényelmesedik az ember, főként ha belterjesebb  közegben él, ami igencsak jellemző az erdélyi városok kulturális mikroközösségeire.  És családiasság ide vagy oda, én jól elvagyok a vendégszerepben is különféle földrajzi, és kulturális terekben. Nem a kalandvágy, mint inkább a szemléletbővítés az inspirálója ennek az utazásnak. Romániát belaktam, számos román, magyar és német színházban rendezhettem, és korán kiismertem azt a környezetet, sok öröm és meghatározó élmény halmozódott fel az ott eltöltött években, de meg is csömörlöttem néhányszor, aztán, hét éve úgy éreztem, lépnem kell, már jó ideje ugyanazokat a köröket futottam, ésszerűnek tűnt a teljes környezetváltás.

Már a pályakezdése is rendhagyó volt: román színházi iskolán nevelkedett. Mik azok a stílusbeli, vizuális és tartalmi jellegzetességek, amelyeket a román színházból hozott magával?

Az erős képi fogalmazás, az univerzálisban való gondolkodás, a felszabadult játék – azt hiszem ezek a legfontosabb jellegzetességei annak az örökségnek, amit a román színházból viszek magammal. 

Rendkívül széles palettán dolgozik gyerekdaraboktól kortárs magyar drámákon át  zenésekig, klasszikusokig, Debrecentől a Szkénén át a Karinthy Színházig. A sokféleséget a felkérések diktálják, vagy magától is ennyire szerteágazó az érdeklődése?

Igyekszem nem bekövesedni a színházba, ezért üdítő, ha változatos helyszíneken, változó körülmények között teszem próbára a fantáziámat. Azt, hogy éppen milyen anyagon dolgozom, többnyire a téma határozza meg, de a társulati összetétel is befolyásolhatja a választást. 

Nem áll fenn annak a veszélye, ha gyakran „vált” úgymond társulatot, hogy időbe telik, amíg kiismerik egymás munkamódszerét, stílusát, habitusát?  Vagyis plusz energiákat, időt von el az érdemi munkától?

De igen, megtörténik, hogy a hat hét próbaidőszak kevésnek bizonyul az egymásra hangolódásra, ilyenkor jól jön a rutin, de szerencsére, egy-egy társulathoz többször is visszatérek, így minden újabb találkozás, egy új esély a bensőségesebb, elmélyültebb munkára.

Játsszunk el a gondolattal, hogy valamelyik neves kőszínháztól szerződésajánlatot kapna. Mennyit gondolkodna, mielőtt elvállalná?

Óvatos vagyok, de nyitott a hosszabb távú együttműködésre, ráadásul az eddigi társulatvezetői vagy főrendezői tapasztalataim is megerősítenek ebben. Társulati ember vagyok, partner az építkezésben, de csak akkor köteleződöm el, ha érzem az együttfejlődés lehetőségét.

Németországban és az Egyesült Államokban is rendez. Hogyan alakultak ki ezek a szakmai kapcsolatok? Mit profitál a külföldi a munkáiból?

Romániában számos nemzetközi színházi fesztivál volt és van, és a 2010-es években, főleg román színházakban rendezett előadásaim, rendszeresen jelen voltak ezek programjaiban. Lehetőségem volt külföldi szakemberekkel találkozni, változatos szemléletű előadásokat megtekinteni, akár ajánlani egymás munkáit. Egy ajánlatnak köszönhetően juthattam el Chicagóba rendezni immár két alkalommal, és tervezzük a következő közös munkánkat, de Németországba vagy Litvániába is hasonló módon jutottam el. Egy másik kultúrába betekintést nyerni, lehetőség újabb szempontok megértésére a művészet és környezete kölcsönhatásáról, a színház változó szerepéről, nem utolsó sorban, ihletet, inspirációt kaptam onnan is, ahonnan a legkevésbé számítottam. 

Szerző: Szentgyörgyi Rita